avagy meredek úton a történelem rejtelmeibe.

Napi táv:81km és 1624m szintemelkedés.

Régóta készültünk már erre a hegyre. Gyakran jár erre a Tour de France, ahogy idén is megmászták a srácok, csak ők a másik, az ennél is sokkal meredekebb, végig a 6 kilométeren át 16% feletti úton. Ja persze, de ők nem csomaggal voltak 🙂 . Hogy a Tour erre jár, az két dolgot jelent, egyrészt azt, hogy ez a hely tényleg nagyon, nagyon fontos emlékhely. És valóban a ködbe burkolódzott táj hangulata egy hatalmas nemzeti temetőhöz illett, kellően meg is voltunk illetődve és mély tisztelettel bringáztunk át a fennsíkon.

Másrészt pedig azt is jelenti, hogy kitűnő lesz az aszfalt, hiszen vigyáznak ám a srácokra. Na igen, kivéve a legendás részt, azt a közel két kilométeres szakaszt, ahol hagyományosan nincs aszfalt… El nem tudom képzelni, hogyan tudnak ott a versenyzők országutijaikkal olyan gyorsan áthaladni, mert mi csak pattogtunk ide-oda a kisebb-nagyobb köveken a sok csomaggal.

Mindenesetre ez a rész nehézsége, “szenvedése” ,teljesen illik a helyszínhez, hiszen a második világháborúban itt szörnyű dolgok történtek, rengeteg hős halt meg ezen a helyen. Mivel a zötykölődős földúton csak lassú az átjutás van ám idő elgondolkodni…

Na de kezdjük az elején a mai napot! Lassan búcsút veszünk a szuper kis kempingtől a tó partján, persze megint erősen felhős, kellemetlenül nyálas időben. A nap hangulatát viszont megalapozta a kedves kempingtulajdonos, ugyanis miután Tomival kitárgyaltuk, hogy vajon itt, most megint itthagyjuk-e a gatyánkat a kempingköltségre, mint legutóbb ezen a környéken, kellemes meglepetés ért.

Az idős úriember kérdezősködött, honnan jövünk (nagy hegyekből-hűűű) és hova megyünk. Amikor meghallotta, hogy tervezzük leróni tiszteletünk a hősöknek a Glieresen, máris párás szemekkel nézett ránk. Még megkérdezte milyen nehezek a bringák és elismerése jeléül, hogy még az idegeneknek (ráadásul Németországból érkezetteknek) is ilyen tiszteletreméltó hely a Plateau, végül épp csak egy jelképes összeget kért el tőlünk a kempingre… És még az utat is megmutatta, merre induljunk.

A Glieres felé itt indul az út… Reggelire rögtön Menthon várát is be kell vennünk éhgyomorra, mert bolt az nem volt.

Neki is vágtunk a bemelegítésként rögtön 10 százalék feletti, de legalább elvileg kisforgalmú, apró útnak… kivéve a két kamiont, ami nem tudjuk hogy került ide, de miattuk a patkáról a meredeken újraindulni nem volt éppen egyszerű.

Menthon vára persze most is zárva volt, privát ura csak fura időpontokban enged betekintést birtokába. De most is szép, mint pár éve, amikor verőfényes napsütésben láttuk. A Bluffy pici hágója sem lett kevésbé meredek, de legalább már ismertük. És végre belevethettük magunkat az eddig még nem járt útba. Hogy az merre is van, nem volt könnyű megtalálni. Ugyanis igyekeztünk a legtávolabb kerülni a nagy forgalmú utaktól. Hát sikerült. Kb, mintha a világvégén jártunk volna a gyönyörű rétek, durva emelkedők és egyre vékonyodó aszfaltcsíkok mentén…

Gyönyörű úttalan utakon. Bár, többet látnánk a szép tájból!

Egyszer csak a szuper kis utunk keresztezte sajnos az igen forgalmas Svájcba vezető utat, ahol meg kellett, hogy állapítsuk, hogy itt egyféleképp lehet csak átjutni a száguldó autók között a túloldalra, ha oda születtünk. Végül csak sikerült, egy kamion sem vasalt ki… Na ezért barangolunk szívesebben benn az Alpok magas útjain, mert ott meglehetősen ritkább az effajta szituáció.

Most viszont, muszáj volt átjönnünk, mert itt szemben kezdődik a rövidítés, mellyel jelentős távot spórolunk meg, ha itt megyünk és nem a hangos út melletti bringaúton… Mármint, hatalmas távot spórolunk meg vízstintesen… Csak ennek a függőleges vetületének nem jártunk utána… Rögtön itt is van, no… Egy izgalmas és remek 28%-os emelkedő… Szerencsére nem hosszú, de legalább veszélyes, mert a szűk sziklák közt nem lát minket meg a gyanútlan autós… Szerencsére csak ketten voltak, mi pedig pikk-pakk 150 méterrel feljebb is kerültünk, és gyönyörű kis utakon, szép kis falvak és erdők mentén gurultunk tovább, szinte forgalommentesen.

A 45-ös tábla nem nekünk szólt… Nagyon combos volt ez az emelkedő…
Egy ilyen úton pikk-pakk jó magasan vagy.
Nagyon tetszett nekünk az elrejtett kis út.
Az út másik fele sem volt épp csúnya 🙂

Élveztük a tájat, viszont az újabb hűvös, nyálkás időben nehezen és kicsit motiválatlanul haladtunk. Tulajdonképpen le is tettünk mára a Glieresről, úgysem látnánk semmit. De legalább a lábainál lévő kempinghez jussunk már el… Néha azért mókás kis dolgok dobták fel a hangulatot.

Imádom ezeket a kreatív postaládákat! Valaki nagyon ráért 🙂 .
A háttérben húzódó hegy sem rossz látvány éppen…

Ha már végképp elfogy a kedv, akkor nincs is jobb dolog, mint felfalni az utolsó kajamaradékunkat is, miután meggyőződhettünk róla, hogy bolt az itt sincs, semmi finom péksüti ám mára… Itt mindenki bejár autóval a messzi Annecy-be vásárolni??? Tök gáz… De végre megvan az ideális kajahely a hidegben. Tovább talán nem is megyünk a ködben… Minek, semmit sem látunk…

Mindent megettünk ami még volt…

Hosszasan üldögéltünk a hidegben, a hegyek ködbevesző szépségét bámulva. Nem akaródzott továbbmenni. Napsütésre és szép kilátásra, na meg valami édességre vágytunk már. Végül mégis belehúztunk. Az út végtelenül hullámzott a dombokon fel és le, egészen addig, míg ki nem derült, hogy úteltereléshez értünk… Elő a térképet! Hú… Nézd csak Tomi, ez a kerülő teljesen visszamegy szinte Annecy-ig…

Na neeee…. Ezt tuti ne!!!! Márpedig mi itt áthaladunk, tavalyról van már gyakorlatunk a kőnehéz bringák bárhol való átemelésében… Valaki majd csak segít, különben hisztizünk! Végül kellemes meglepetésben volt részünk, mert a sok kilométernyi felbontott úton volt egy arasznyi széles aszfalt végig, így simán átjutottunk a lezárás másik oldalára, éljen!!!!

Vissza is szereztük a lelkesedésünket, már újra a Glieresről beszélgetve suhantunk el a tervezett kemping mellett. A hangulatot csak fokozta, hogy bár pont elmúlt dél és bezártak a boltok, egy csinos kis pékségben ínycsiklandozó kincsekhez jutottunk! nyami!!! Mindjárt könnyebb így!

A pékség parkolója.
A templom felett kezdődik a hegy.

Lelkesen neki is vágtunk az emelkedőnek, mely először könnyűnek tűnt, fantasztikus szép erdőben vezetett, és még a nap is majdnem látszott… Hogy fenn hideg lehet, arra abból következtettünk, hogy a hegyről lejövő autóban dzsekiben ültek a francia sífutóválogatott tagjai… Na, szép kis kaland lesz ez már megint…

Hát, akkor lássunk is hozzá…
Bámulatosan szépek ezek a kis városkák…

Mielőtt elbíztuk volna magunkat, vagy fázni kezdtünk volna máris jöttek a 9 % feletti részek…Totál egykedvűen vettük tudomásul a durvaságot és csak tapostuk keményen a pedált.

Meredek…

Volt ám meredekség épp elég, és életemben először eszembe jutott, hogy lehet, hogy én ide nem bírok feltekerni… Nagyon meglepő gondolat volt. Fáradt voltam és fájni kezdett a csípőm meg a térdem… Ez hogy lehet??? Jó-jó… ha máshogy nem, hát majd feltolom, már csak azért guruljak még előrébb kissé, hogy rövidebb legyen a nemszeretem tolás… Tomi persze nyilván, hogy ma szépen haladt, ez nem kétséges… Nehogy már egyszerre legyen mélypontunk. Élvezte a hűvöset és noszogatott a rádión… Grrr… Még jó, hogy a tartalék csoki és kóla nálam volt 😀 .

Így végül csak felértem én is, annak a tudatában, hogy innen már csak le kell gurulnunk a kempingbe… Aha… Majdnem!

Van ám szintkülönbség!
Tomi bezzeg élvezi… 🙂 Viszont a napelem ma mire volt jó????
A táj kétségtelenül gyönyörű!
Akkor is felmegyek!!!!!!
Nem lett kevésbé meredek….

Végül elértük a kis hágót 1600 méter körül, mely a kapuja a ködben úszó, sejtelmes történelmi fennsíknak. Azért kaffa lett volna, ha nem úszik ködben, hanem mondjuk verőfényes napsütés van és a háttérben jól láthatóan ragyog a Mont Blanc, de ez most nem az a túra volt… Végülis ennek is megvolt a hangulata és a bája, csak talán egy kicsit jobban elfáradtunk, mint általában szoktunk.

Tisztelet a hősöknek!

A fennsík amúgy egy gyönyörű legelők közt fekvő sífutóközpont. Hát amilyen ma itt az idő, lassan tényleg sílécre válthatunk… Na mindegy, lássuk az emlékművet, tényleg olyan megdöbbentő-e a helyszín? Hát igen, az… Főleg a tájékoztató táblák, amelyeket a hidegtől remegve olvastunk és a korabeli fotókat reszketve szemléltük. Nem volt nehéz elképzelnünk, mit élhettek itt át anno, az emberek… Bár jobb ezt inkább soha meg nem tapasztalni. Bár tanult volna az egészből az emberiség. Az ilyen megdöbbentően elgondolkodtató helyekre igenis el kell menni…és fogni a hely szellemének üzenetét.

A csodás fennsík.

Megérkeztünk végül. Nagy örömmel töltött el, hogy végül nem adtam fel, és minden nehézség ellenére kitartottam és most itt állhatunk az emlékmű előtt, sokféle gondolattal a fejünkben… Büszkén, hogy mi ide eljöttünk, és a hősöknek tisztelgünk. Magyarként, Németországból érkezve, francia mezben, francia emlékhelyen… Jó érzés nemzetközinek lenni.

Milyen sokszor láttuk már a tv-ben a fura emlékművet! És most itt állunk mi is…
Ha szép lenne az idő, akkor most ott a háttérben csillogna a Mont Blanc…
Mondom én, hogy nagyon fontos helyen vagyunk, ezt fotósunk is tudta..
A Superior és a Velovetour matricáink is ott díszelegnek már.

Az aszfalt nélküli részről valamiért nem készítettünk sajnos fotót,talán mert néhány autós, a tiltás ellenére is úgy gondolta, hogy mókás dolog itt átmennie és jól felkavarni a port, hogy hadd fulladozzanak a bringások… Mi lett volna, ha például gyalog mennek el a hüttéig… Amúgy tényleg izgalmas ez a szakasz, küzdöttünk a nagy csomagokkal rendesen, hogy el ne essünk. Izgalmas volt elképzelni, milyen lehet itt a nagyoknak, a Tour mezőnyének. Ők is itt jönnek majd… Ez érdekes érzés!

El is értünk a túloldali aszfalthoz, ahonnan épp egy kolléga (jóval kevesebb cuccal ugyan) ért fel és élvezte diadalát, mert naná, hogy megtapsoltuk! A túrabringás közönség már csak ilyen errefelé. Majd kezdődött a hihetetlenül meredek lejtőzés. Elképesztő milyen meredekek a kanyarok. A sok cuccal nem bírták a fékek jól a lassítást. Párszor meg is kellett állnunk szusszanni. Jó, hogy itt mi lefelé megyünk… Azóta láttuk megint a Tour-on, hogy a srácok sem mosolyogtak különösebben a felfelén…

Eszméletlen meredek! (Egyszer muszáj leszek országutival, csomag nélkül is feljönni itt…

A pompás és egyben ijesztő 6 kilométer után meg is érkeztünk a gyönyörű, de forgalmas Gorge de Eveaux völgyébe. Még jó, hogy lefelé gurulunk! Jé… pedig itt 2016-ban épp felfelé jöttünk, és nem tűnt túl forgalmasnak. Tomi meg is jegyezte, hogy akármennyire meg akarom mászni a Croix Fry-t, ő itt ugyan fel nem jön mégegyszer, találjak ki másik útvonalat… Így került ám képbe három kitűnő hegy, melyeket a másik irányból már 2016-ban megmásztunk, a Colombiere, a Saisses és az Aravis újra. Így utólag nekem nagyon tetszett a módosítás, remélem Tominak is…

A zsírúj aszfalton vidámmal vágtattunk lefelé, gondoltuk a szépnevű Bonneville kempingje már mindjárt itt is van. Máig nem értem, miért gondoltuk, hogy jó lesz ez a kemping, hiszen már egyszer jártunk a városban 4 éve, és sietve távoztunk… Ahogy most is. Este nyolc van, az utak forgalmasak, kajánk már nem nagyon van, de legalább mindjárt esik… Hol is a legközelebbi kemping? Tiszta de-ja vu… Hát Clusesben… Mint 4 éve… Onnan is sietve menekültünk, mert Ózd belvárosában kempingezni sokkal vonzóbb lett volna, mint itt.

Szerencsére tudtuk, hogy klassz kemping van Tanningesben, innen már csak 20km és úgy 400 szint… De egyszer már megcsináltuk… Na hajrá! szerencsére legalább sokáig van elég jó bringaút, majd be az autók közé, akik ezen a vidéken nem annyira udvariasak, mint a többi Alpesi régióban. Aztán rengeteg teherautó előzött minket, ami miatt halvány sejetelem kezdett támadni, hogy hű… Ne már, lehet, hogy itt is építkeznek?

Egy tábla.. Á,ez biztos nem ránk vonatkozik! amúgy sincs még este kilenc… Vagy de? Meg is érkeztünk a lezáráshoz 21.03-kor… Az útépítők tájékoztattak, hogy igen, ma este 21.00-tól reggel 5ig ők itt építkeznek és nézzük csak, az autósok is milyen szófogadóan visszafordulnak, csak 25 kilométer vagy további 400 szinttel a kitérő, nem értik miért kezdünk mindjárt hisztizni.

Ja amúgy a kempin már csak 3 kilométerre lett volna… Megmondom őszintén egy kicsit felhúztam magam. Sztrájka kezdtünk. Ott álltunk a lezárásnál, hogy nem megyünk mi innen sehova… Szegény emberen látszódott, hogy meg fog törni… Kicsit puhítottuk még térképet mutogatva, meg hogy reggel óta úton vagyunk, a Glieresüket is megmásztuk… Valahogy juttassanak már itt át minket!

Az építésvezető hajthatatlannak tűnt, de a mi kis munkás emberünk gyúrta… Hevesen gesztikulálva vitáztak, majd végre! A munkás odajött hozzánk, nagyon komolyan elmagyarázta, hogy milyen feltételekkel haladhatunk át (persze kb semmit nem értettünk a francia szövegből), míg a munkavezető utálkozó arccal nézett minket.

Gyalog, saját felelősségre átmehetünk az életveszélyes területen. Éljen!!! Kössziii! Au Revoir! Már neki is lódultunk. Hm…azt hiszem, nekünk más a felfogásunk az életveszélyről. oké felmarták teljesen az aszfaltot, de még nem terítik az újat, így gyorsan áttoltuk a bringákat azon a 600 méter felbontáson. Mi inkább azért aggódtunk, hogy nehogy valahol friss aszfalton kelljen átmennünk. De nem történt semmi, átértünk biztonságban, a másik végén a munkások kicsit meglepetten, de vidáman köszöntöttek és már ott is voltunk a kempingben.

Már csak éjjeli sátorverés, és végre alszunk is. Holnap… elvileg végre sütni fog a nap!!!!