avagy, amikor teljesen nem úgy alakul a túra, ahogy elterveztük.

Napi táv 64km és 700méter szintemelkedés.

Ilyen látványra nem éppen rossz ébredni, még akkor is, ha a hegy nagy része felhőben maradt reggelre is. De ez akkor is a Mont Blanc itt velünk szemben és ráláthatunk a gleccserek aljára, ahol már jópárszor jártunk. Király érzés, bár még jobb lenne, ha az egész hegy látszódna, de ez nem ma lesz. Bakker, ide is vissza kell, hogy jöjjünk még! (Eszméletlen hosszú már ez a ‘vissza kell, hogy jöjjünk’-lista.

Nem is akaródzott ám nagyon sietnünk a készülődéssel, igazából a várható rettenetes időjárás miatt nem nagyon érdekelt minket, hogy ma mit is teljesítünk. Jól esett egyszerűen csak a HEGYet bámulni. Minden alkalommal elbűvöl minket.

A hegyi kemping nagyon jópofa. Az idős tulaj is itt lakik egy régi pásztorházban és minden olyan egyszerű, funkcionális és hangulatos. Pont,ahogyan a hegyekben lennie kell. Semmi flanc. Pont, ahogy szeretjük.

Mostmár tényleg ideje lett volna elindulni, de csak nem elkezdett esni az eső! 🙂 Sajnos… Na persze! Legalább tovább élvezhetjük a hely varázsát a szuperjó esőbeállóból, ami a pásztorházikó mellett van.

Végül eláll az eső és szomorú szívvel búcsútveszünk a szupi kempingtől. Az egy dolog, hogy csodás panorámát fogunk élvezni, na de , hogy mennyi ideig? Hú, meddig fog szerinted tartani Tomi, míg kitoljuk a bringákat a 30%-os meredekségű sípályán olyan 1 km-t? Ki tudjuk-e tolni egyáltalán? Oh, semmi gond, ha nem, max itt maradunk és átvesszük a kemping üzemeltetését. Imigyen megnyugodva nekiveselkedtünk a panorámás tolásnak. Akadt néhány terepjárós nézelődőnk…

Igazából nem nagyon zavart minket a kemény erőfeszítés, egy kicsit sem siettünk, mazohista módon élveztük az egész helyzetet, főleg a tájat. És jókat nevettünk azon, hogy majd ezt a sztorit lelkesen meséljük otthon, és senki nem fogja érteni, mit találtunk ebben a helyzetben olyan kellemesnek, és azt fogják hinni, talán meghülyültünk.

Több, mint egy óra megfeszített munka után el is értük végül a hágót. Totál megérte oda lemenni, mégha az utolsó néhány percben kimondott gondolatainkat nem nagyon kéne idéznem, akkor is. Még csak egy kilométert tettünk meg, eltelt az egész délelőtt és totál kivagyunk, eléheztünk, de mindegy, akkor is megérte a kaland.

El is indultunk megkeresni az életmentő pizzát, ügyet sem vetve a Saiseis hágón nyüzygő életre. Nem épp rossz hely pedig, van pumpapálya, montipályák, trambulin, játszóterek, lovaglás, felvonóval lehet felvinni a montit és még ezer dolog, ami egy sípályát nyáron is vonzóvá tehet. Minket mondjuk a pizza jobban vonzott azért :-), de egyszer majd visszajövünk ide montizni, gyalogtúrázni.

Kicsit bámultuk a mindenfelé játszó gyerekeket, de egyre nagyobb igény mutatkozott a pizzára. És ekkor, pont a Saiseis hágón… elénkugrott egy 24-órás pizzaautómata. Sosem láttunk korábban még ilyesmit, de remek ötlet ám! Muszáj lesz letesztelnünk, ugye Tomi? Nanááááá!!!!!

Azóta amúgy már tudjuk, hogy itt nálunk, Ingolstadtban is van egy ilyen, tavasszal kipróbáljuk majd!

Na de most lássuk ezt, hogyan is működik… Szerencsére gyorsan! 10 perc alatt jött is az ízletes pizza, tényleg olyan, mint az igazi kemencében sütött. Ezek az illatok!!!! Elégedetten leültünk az autómata mellé falatozni. Mi voltunk a Pizza-cégnek maga, a megtestesült reklám. A járókelők szimatoltak, irígyen bámultak, néhányan vették is a bátorságot és kipróbálták a pizzaautomatát.

Mi meg azon vigyorogtunk, ahogy férfiak nézik irígykedve a falatozásunk, miközben a feladatuk éppen valószínű az, hogy szívük hölgyét egy jó kis nívós étteremben megetessék. Pedig ahogy láttuk legszívesebben ide telepedtek volna mellénk.

A túra legjobb étkezését ejtettük meg. Na most gyerünk, koronázzuk meg az ebédet egy Magnum-jégkrémmel. Azért tudunk mi élni. Az egész kaland kijött 10 euróból fagyistul. Ez a pizzaautómata pont nekünk, bringatúrázóknak való! (a jégkrém sajnos nem belőle kapható, hanme a boltban).

A pizzazás és fagyizás után megtekintettük az időjárásjelentést is, ami telihassal sokkal elviselhetőbb… Nem jön, hanem itt az eső, ezt a radar nélkül is láthatjuk, így a várható brutális viharutánpótlásnak köszönhetően az eredeti terv az imádott Roselend-en való átkelés kombinálva az izgalmas Col de Pre-vel, ami nem kis munka ebből az irányból, nos, ez a terv tuti ugrott sajnos.

Bár így legalább nem gyötört tovább a dilemma, hogy a Roselenden vagy az Arechesen át közelítsük-e meg Carole kempingjét. Az Areches is eszméletlen izgalmas lett volna, főleg, hogy amikor a másik oldalról másztuk olyan laza volt épp a felső kilométereket uraló murva, hogy az üres bringát is alig bírtuk feltolni rajta. De a panorámája és elhagyatottsága egyszerűen minden szenvedést megér. Csak nem gigaviharban.

Viszont Tomi, ok-ok, hogy most legurulunk a Beauforti kempingbe és megint ott ülünk ázva a sátorban néhány napot (ahogy hóesésben 3 napot 2016-ban…) reszketve a hidegtől, de figyu… van egy tök jó ötletem. A gigaviharig van még 1-2 óra és ott, látod, ott az a hegy. A Signal de Bisanne. Már csak párszáz méter mászás. Ó neeem, nem BIG…(Dehogynem, de ha ezt megmondom, akkor tuti ellenáll Tomi)… Mivel a pizza és a fagyi bátorító hatása még kitart, Tomi beleegyezik. Nekiindulunk hát.

Muszáj voltam beleegyezni, hogy azon a járatlan szerpentinen fogunk legurulni, különben aligha lett volna valószínű, hogy Tomi továbbra is hajlandó lesz ezen a meredek úton pedálozni… Megbeszéltük, hogy ő csak az elágazásig jön, ahonnan indul a signal eszméletlen meredek zsákutcája az utolsó 3 kilométerrel. De meleg volt, és én megértem, hogy neki már nem volt kedve az egészhez, de 3 kilométerre vagyok egy BIGtől! Nekem muszáj felmennem. Ok, akkor én jövök egy darabig, aztán megvárlak.

Tominak majdnem szerencséje lett, mert az utat már megint útépítők állták el. Óh, de kááááááár… Mondta. De ekkor a munkások kedvesen intettek, hogy semmi pánik, mindjárt átmehetünk. Hihi.

Hamarosan a meredek út még meredekebb lett, a lábam majd le szakadt a nehéz bringától és totál megértettem, hogy Tomi innen nem jön. De már csak 2 kilométer! Ha nem fogok tudni utána többé járni, akkor is megcsinálom mostmár! Tomi mondta, hogy hagyjam nála a nehéz csomagjaim, de úgy voltam vele, hogy ha eddig felszenvedtem őket, akkor már bizony csomagos hódításnak akarom tudni a Bisanne-t, akármekkora fáradtság is lesz belőle.

Tapostam hát a bámuló tehenek közt, néztem a csodálatos panorámát, próbáltam a hatalmas viharfelhőket nem észrevenni, az egészbe nem belehalni, és láss csodát, egyszercsak felértem. Nincs ugyan egy darab hágótábla sem sajnos, sok az autós turista is, de a panoráma az fenomenális. Föl kell ide tekernünk majd jóidőben is, mondom a rádióba. Ugye Tomi? Azt hiszem, valami elektromos bigyó zavarhatta az adást, mert nem jött válasz.

Visszagurultam Tomihoz és megkezdtük a szuperjó lejtőzést az ismeretlen és elhagyatott szerpentinen csodás erdőben, izgalmas vonalvezetéssel. Wow, ez tényleg szuper. Ha legközelebb délről jövünk, tuti nem jövünk többet a forgalmas úton. ez sokkal jobb!

Eszméletlenmód élveztük a lejtőzést, nagyon izgalmas volt. Én visítva énekeltem, ahogy szoktam, szerencsére senkit nem zavartam, az állatok meg már az első hangnál tuti elmenekültek. az egyetlen furcsaság az volt, hogy hirtelen megint éhesek lettünk, így egy kis falu szuper piknikezőhelyén kényelmesen meguzsonnáztunk. Bírom az ilyen tipikus francia hegyi falukat, melyek kirándulóközpontok is.

Hamarosan kiértünk a forgalmas Beauforti útra, ami nem egy nagy élmény, legközelebb tuti tovább fennmaradunk a szépséges erdőben és később érjük el az albertville-i utat. De most muszáj nagyon sietnünk, mert nyakunkon az évszázad vihara… Sajnos nincs innentől képem, mert érthetően kissé siettünk. először lezúztunk Albertville-be ahonnan felhívtuk Carole-t, hogy tudjuk-tudjuk, hogy késő van, de légyszi-légyszi várj meg minket, hagy hozzuk elő a kertedből az autónkat, mert tuti bőrig fogunk ázni és a szárítkozás mégiscsak egyszerűbb lenne az autóban, mint a sátorban.

Ok, igyekszik megvárni minket, de 20.30-kor muszáj elindulnia, sorry.Persze sietünk!

Naná… Nyilván, hogy a brutális vihar szemből jött… Szakadt az eső, de a szél miatt nem is éreztük. Egyszerűen nem haladtunk egy métert sem, hiába tekertünk teljes erőből. Végre eljutottunk egy buszmegállóba, ahol ugyanúgy esett az eső, de legalább a széltől védett minket. Így is eszméletlenül fáztunk. Stílusos befejezése az idei túrának…

Na mindegy, pár perces erőgyűjtés után tapostuk tovább a pedált. A víz vagy térdig ért, a fák vízszintesen álltak,de ilyen apróság igazán nem foghat ki az igazi túrázókon. Én bőgtem a hidegtől, idegbajt kaptam attól, hogy még hány kilométer van hátra, hogy megint eltévedtünk… Hát így nyaralunk mi!

Gondoltuk, a kempinglakók majd hogy fognakk bámulni, mikor ebben a brutál időben begördülünk, de nyilván, hogy a kemping előtt egy kilométerrel elállt az eső-szél, szinte még a nap is kisütött, így senki nem sajnált minket a körülményekért, nyüssz…

Rég elmúlt már 9 óra, de Carole átérezte a helyzetünket és kedvesen megvárt minket. Auto elő, gyors fürcsi, vacsi és máris be a meleg hálózsákba. Micsoda nap volt!