Rajt előtt mindig nagy az izgalom.

Hosszú-hosszú idő óta nem indultam versenyen, hiszen nem is edzek. Elvesztettem a motivációm, de teljesen jó dolog miatt. Tamással inkább túrázni szeretünk. Így az edzések olykor nagy stresszét felváltotta az igazi élvezet. Sok mindent fedezünk fel közösen, rengeteg élményben van részünk, sokkal közelebb kerülünk a természet csodálásához és nem utolsó sorban igazi, közös élményben van részünk, míg az edzés az arról szól, hogy önzően csak magamra figyelek, szigorú időbeosztás szerint. Így, hogy már csak jókedvűen túrázunk sokkal lazább, élvezhetőbb az egész. Igen ám, de akkor a versenyhez szükséges készségek inkább visszafejlődnek, mint fejlődnének. Nem mondanám, hogy amikor 27 kg-os csomaggal megmászunk egy 2000 méter feletti hágót az jó hatással lenne például a gyorsaságomra.

Klassz volt a hangulat, hiszen a maraton egy nagyszerű játék.

Ezen dolgok miatt, meg mert nem érzem többé úgy Tomi mellett, hogy bárkivel is versengenem kéne, vagy le kéne győznöm bárkit is, nos teljesen érdektelenné váltak számomra a korábban oly fontos versenyek és hegyi-időfutam győzelmek. Sőt, olyan nevetségesnek is tűnik, hogy azzal töltöm a hétvégémet, hogy 1-2 óra alatt maxigázon szétcsapom magam és közben nem éppen építem a baráti kapcsolataimat… Na jó, verseny után azért mindig is imádtam szociális életet élni.

Sietünk a rajt felé, mert már megint majdnem elbeszélgettük az időt.

Mindehhez jött, hogy be kellett látnom, hogy egyrészt a súlyos sérüléseim, amik egy baleset utóhatásai (többszörös gerinctörés és csigolyaegybecsúszás, térdműtétek  valamint koponyasérülés), és az ezek folyamán kialakult egyéb állapotok (asztma és egyebek) miatt nem vagyok éppen egy-egy verseny esélyese, illetve semmiképp sem könnyíti meg a helyzetem. Ahol régen simán nagy tempóban felzúztam, ott erősen figyelnem kell a teljesítmény határra, ahol még nem kezdek fuldoklani.

🙂

Így aztán könnyedén nemet mondtam minden verseny csábításának. Persze legbelül azért éreztem ám, hogy fú, de szeretek versenyezni, de könnyedén elnyomtam az érzést, egészen addig, míg Sanya egy-egy túráján némi versenyszituáció ki nem alakult valamelyik igen meredek emelkedőn. Jól éreztem magam minden túrán, jó volt a társaság és éreztem, hogy újra szeretnék csapatba tartozni. Így beléptem a Superior MTB Team-be.

Csapatom, a Superior MTB Team logója is ott van a kamionon ám.

Sosem voltam mountainbike-os, az országút az otthonom, ott nyertem jó néhány hegyi időfutamot régebben. Azért ezeket, mert a lefelétől mindig is súlyosan fostam. A montiban is, amíg felfelé megyünk, egészen tudom élvezni. A lefelé viszont nem az én kenyerem. A taktikám, a basszus éljük túl valahogy…

Berci is besorolt a hétévesek közé… Még csak három éves de nagyon lelkes.

Tamás viszont szeretett volna indulni a Szilváson, Nem mintha érdekelte volna bármiféle helyezés, csak, hogy jobbnál jobb ösvényeket ismerjen meg. Barátaink is erősen invitáltak. Még a 3 éves Berci is lelkesen várta a picik versenyét. Így hát beadtam a derekam, de okosan csak a rövidtávra merészeltem nevezni.

A legnagyobb versenyző, Berci köszönti apukáját a célban, és persze mind ott voltunk, hogy fogadjuk a fiúkat.

A verseny napján gyönyörű volt az idő, nekem pedig inába szállt a bátorságom. Miért van egy maratonon lefelé????  Tuti halál béna leszek, mindenki átkozni fog, hogy nem tud tőlem haladni, lesodornak, fellöknek, hazaküldenek majd, gondoltam…  Végül nagy nehezen besoroltam a rajtba a lehető leghátrábbra, mert „önbizalmam” azt súgta, nehogy zavarjak már bárkit is.

Próbáltam minél hátrábbról indulni…

Végül eldördült a rajt, és a pulzusom mutatta, hogy mégis izgat a dolog. Gondoltam az első mászáson mégiscsak meg kéne kísérelni, megmutatni, mit is tudtam anno… De a technika közbeszólt. Az eddig tökéletesen működő váltóm ledobta a láncot kifelé… Grrr… hát mindegy, max nem tudom megjavítani. Gondoltam ok, úgy tűnik, nem akarja a sors, hogy kihívjam magam ellen. A megjavítás viszont meglepően hamar ment, de közben sajnos a mezőny is teljesen elment. Na mindegy. Nem voltam már túl lelkes, gondoltam, azért legalább nézzük meg a Nagymezőt, úgyis szeretem.

Persze nem mindenkinek “csak ” egy játék a maraton.

Ekkor haladtam el Berci mellett, aki pici kezeivel hadonászva eszméletlen módon biztatott. Hát nem okozhatok neki csalódást azzal, hogy nem megyek végig. Milyen példamutatás ez kérem????   Végre emelkedni kezdett az aszfaltcsík, juhéééé, ez az én otthonom. És valahogy sorra lassultak mellettem a versenyzők, úgyhogy elkezdtem nyomni, és bevillant az élvezet, ahogy szakadnak le rólam a srácok. A pulzusom próbáltam nem túl magasra küldeni, hiszen abban a zónában nagyon rég jártam már, tuti nem lenne jó vége. Ennek ellenére szépen sunnyogtam előre ÉS ÉLVEZTEM! Ez tökre meglepetés volt számomra.

Zoli és Tamás is hasonló mentalitással “robog” felfelé.

Hamar elérkezett a legmeredekebb rész, amit már jó párszor simán kitekertem. Sajnos, mivel nem voltam túlságosan elöl, a kollégák itt már javában gyalog tolták a bringát. És ekkor… Ismerős hang ordított torka szakadtából. A világ leglelkesebb szurkolója Réka. Ordította, hogy elvárja, hogy villámgyorsan feltetekerjek itt, majd futott is mellettem, ordítva, hogy pálya! És, hogy le ne merjek szállni.

 Na hát tőle tartok azért annyira, hogy nem merészeltem. A srácok ugráltak el előlem, a végén már sokan biztattak, vicces volt nagyon. Nagyon élveztem. Már kezdtem teljesen megfulladni, hiszen ez a pulzustartomány többé már nem az én bizniszem, amikor Réka is lemaradt. Segítségemre volt még egy fiatalember, aki sajnos pont ott tolta a bringáját, ahol az egyetlen sáv volt, ami számomra tekerhető. Becsúsztam egy vájatba, és muszáj volt megállnom. Igyekeztem tüdőm állapotát rendezni, ami szerencsére ezúttal hamar sikerült is, így kisvártatva visszaülhettem és kitekertem a maradék emelkedőt. Sajnos már Réka nélkül, de egyfolytában az elvárására gondolva.

Sajnos hamar eljött a fennsík, kezdődött némi lefelé. Irtó szerencsém volt, mert kevesen értek utol, a terep pedig úgy adta, hogy még én is könnyedén félre tudtam húzódni. Innen még pár számomra élvezetes fel, ahol toltam mint állat, és némi kevésbé para le következett. Közben számos alkalommal szereltem a leesett láncot, egyre ügyesebben.

A majom is röhögött rajtam, amikor újra és újra szereltem a váltót.

Már csak az utolsó le volt hátra. Tudtam, hogy mindjárt hátbavág a középtáv eleje, amit szerettem volna elkerülni, hiszen technikai bénaságommal nem akartam a versenyzőket feltartani. Érdekes, összesen három középtávos előzött meg, és mind a hárman úgy, hogy nagyon kulturáltan, még én is biztonságosnak éreztem. Az egyik szegényke kénytelen volt kicsit lassítani, mert nem akart a kövesebb részre rákényszeríteni. Nagyon hálás voltam nekik. Szóval így is lehet, a másikra vigyázva 🙂

Zolinak tetszett az utolsó lefelé.

Egy kolléga szólt, hogy vigyázzak, most nagyon szar rész következik. Hát nem fostam már így is eléggé???? Azért jól esett, hogy szólt. Nem érkeztem túl gyorsan a meredek, csúszós, köves részre, talán ez is volt a baj. Sajnos későn látszódott az a 3-4 ember, aki pont azon a kis surranó részen álldogált, ahol nem voltak kövek és lehetett volna haladni a pálya szélén. Nem volt mit tennem, ha fékezek, tuti bukás a köveken, amúgyis mögöttem már jó néhány hozzám hasonló technikai  (nem)tudású srác jött. Megtámadtam hát a köveket, és úgy tűnt végülis simán veszem őket. Talán ha több az önbizalmam és kicsit gyorsabban haladok, akkor az utolsó nagyobb kő is sikerült volna. Így azonban nem ment át rajta a kerék én pedig egy hatalmas csattanással zúztam le néhány követ.

A lefelé nem az én világom…

Mögöttem a srácok nagyon rendesek voltak, megálltak segíteni és üvöltve magyarázták a szélen állóknak, hogy legközelebb ne ott pihizzenek. Gyorsan talpra álltam, bár nem voltam biztos benne, hogy a térdem, csípőm, vállam mind megúszta törésmentesen. A térdem azonnal hatalmas bucira dagadt. Ezen olyan ideges lettem, hogy visszaültem. Van már tapasztalatom arról, hogy ha ilyenkor tekerek, akkor lemegy a duzzanat. Na ja, Csak épp eleinte nem tudtam átfordítani a pedált, mert nem hajlott a térdem. Na de némi gyógyerőltetés és sikerült 🙂

Innentől  egyre könnyebbé vált a pálya technikailag. (ügyesebb riderek talán azt mondanák, hogy unalmasabbá… De nem nekem).  Szépen immáron igen óvatosan ereszkedtem lefelé, néhány srácot elengedve. Egyszer csak zúz lefelé egy nagydarab srác egy kövesebb részen mögöttem, és amikor már kb egy centire van csak akkor üvölti, hogy pálya. Ok. Ez azért nem úgy van az az én tudásszintemen. És vagyunk néhányan ezen a tudásszinten, nem vagyunk kizárva a versenyből mi sem,hiszen bőven szintidőn belül érkeztem..

 Ha tudom természetesen késlekedés nélkül elengedem az előzőt, ha van hova kitérnem. És a van hova kitérnem, nos az egy igen relatív fogalom. Az agresszívabb előző szerint azt jelenti, hogy mindegy hova, csak szívódj fel. Nekem, a gigatechnikás  és életét és testi épségét erősen féltő ridernek ez azt jelenti, hogy amikor elérkezek egy olyan ponthoz, ahol én is biztonságosnak ítélem meg a lehúzódás pályáját és nem egy hajszálon múlik, hogy bukás lesz-e nos, ott kitérek. Általában nem kell pár másodpercnél többet várni erre a lehetőségre. A mögöttem jövő „úriember” viszont képtelen volt ezt kivárni, és teljes hatalmas testével beleugratott egy óriási pocsolyába mellettem, reprezentálva, hogy ezt kellett volna tennem… Ja és kettőnket is tetőtől talpig beterítve a vastag, undorító saras lével. Ok tudom ne rinyáljak, ez egy terepverseny, nem a sznob országút.

Tomi is érkezik, vigyázva a többiekre.

De… Akkor is… Az a véleményem, hogy egy ilyen nem életbevágó rendezvényen vigyázzunk már egymásra! Mindenki épségben szeretne bejutni a célba és ünnepelni a hozzátartozóival. Az, ami szerinte nekem menni fog, mert kell, mert ő el akar ott menni mellettem, nos, azt lehet, hogy én magam jobban meg tudom ítélni, hogy érdemes-e vállalnom eme kockázatot, képes vagyok-e kezelni a szituációt és elkerülni a sérülést…

Ráadásul azonos távon indultunk. Az úriember, ha már képtelen udvarias lenni a gyengébbik nemmel, legalább azon gondolkodjon el, hogy hogyan lehet, hogy a verseny végén még csak mögöttem járt? Talán nemigen harcol a dobogós helyért. Nem tudom egy férfi kategória 345. helye megéri-e azt, hogy valaki olyan agresszívan menjen, hogy lesöpörje a kisebbeket az útból. Szerintem nem. Az én felfogásomban ez egy játék. És a versenykiírás szerint is az egyik cél a kerékpározás népszerűsítése és nem a gyengébbek pépszerűsítése…

A további rész eseménytelenül telt, és nagyon tetszett. Viszonylagos épségben célba értem kategóriám hatodik helyén. Majd másfél órával a szintidőn belül. Tudom ez semmi, és tudom, hogy sokkal gyorsabb is lehettem volna, ha akarok. De nekem ez már nem éri meg. Nem akarok.

Nagyon élveztem a túratempóban teljesített versenyt, és hogy baráti körben Bercivel várhattuk páromat és Berci papáját, akik szintén hasonló mentalitással teljesítették a középtávot és fülig érő szájjal értek célba. Ez az! Ezért megyünk és azért, hogy együtt legyünk! A kerékpár igazi ünnepe! Nem leszek már mountainbike versenyző, legközelebb is lesz, akinek picit majd várnia kell, hogy elengedjem egy lefelében. De visszatérünk még, mert jó móka volt!