avagy, ez az a hely, ahol igazán otthon vagyunk! Havas hegycsúcsok, zöld mezők és gleccserek.

Napi táv: 54 km, 1600m szint

Az brutális Iseran mászás után nem keltünk túl korán… Ez még csak a túra első hete és már kész vagyunk teljesen… Muszáj aludni, vagy szimplán csak feküdni… De túl soká nem lóghatunk, meg kell, hogy ismerkedjek Cristophe-fal, aki nem szenved hiányt az ötletekben. Neki köszönhetjük másnapi megpróbáltatásainkat, azaz kalandjainkat is. Igazi szuper vendéglátó, össze is barátkoztunk vele. Mondjuk nem nehéz, mert esténként, mint egy vizitelő orvos járja végig a kempinget, és érdeklődik, ki hogy van, holnapra milyen péksütit rendel, stb. Mindent jegyzetel a nyakában lógó asztalkán…

Üdvözölnek minket az egyik legkedvesebb kempingünkben.
Lanslebourg-Mont -Cenis mesés helyen lévő városkája.
A kempingből is jól látható a holnapi cél, a gleccser.

Nagyon vicces és egyedi jelenség. Igazán megszerettük. Na nem az első reggelen, amikor közölte, hogy tök jó lenne, ha átköltöznénk a nagy sátras helyről feljebb, a direkt bringásoknak kialakított nyugisabb részre. Az tényleg kaffa hely, de a pihinapon esélye sincs, hogy mi akár egyetlen cöveket is felszedjünk… Mondtam neki, hogy szabad kezet kap, ha összepakol, sátrat bont, átszállítja, visszaépíti…akkor hajrá! Hiszen mi most pihenünk, és ezt nagyon komolyan vesszük.

Persze, hogy ne tűnjünk puhánynak, ecseteltem neki, a tegnapi mászásunkat. mindjárt megértő lett… A duplasátorhelyet mostmár bitorolhatjuk és azonnal kaptunk még árengedményt is. Főleg, hogy tájékoztattuk róla, hogy mi itt jártunk már 2014-ben is! Na rögtön összehaverkodtunk. ennek eredményeként megkezdtük a pihinapot. ez azt jelenti, hogy mindent ki kell mosni, mert sose tudhatod, mikor tudsz legközelebb majd, hajat kell mosni hasonló okokból és enni és enni, de nagyon sokat.

Kétszer reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, kétszer vacsora, közben némi gyümölcs… A túra kulcsa ugyanis a megfelelő, minőségi táplálkozás… Ezt saját bőrünkön tanultuk meg. Mostmár rég nem játszanak az energiaszeletek és a zacskóstészták…Ezekkel egy hétig sem bírjuk rendesen. Friss gyümölcs és tejtermékek, ma pedig grillezett pulyka és főttkrumpli… Na ezzel üzemelünk mi.

Végül valahogy magunkhoz tértünk :-).
A pihinap fáradalmai: mosás, kaja, bevásárlás, szellőztetés.

Ezután készen is álltunk a városnézésre. Meg persze a bevásárlásra, hiszen idén a korábbiakkal ellentétben ugye, nem spájzolunk, gyakran eszünk friss dolgokat. A sok főzést a gázunk is megérzi, máris kifogyott. Mivel egyik boltban sem találtunk ilyen palackot, így Christope egyszerűen nekünk ajándékozta az övét, mert nekünk nagyobb szükségünk van rá…

A kis városka anno nagyon megszenvedte a világháborút, hiszen közel az olasz határ, hatalmas pusztítás tombolt itt… Szinte minden épület megsemmisült, de a franciák igyekeztek a legtöbbet teljesen eredeti fényében viszzaállítánai, és ezt egy kis kiállításon büszkén mutogatják.

Fő látványosságunk pedig az iskola, ahol 2014-ben zarándokcsapatunk egy része aludt. Érdekes volt nosztalgiázni, újra itt állni. De hol vannak a többiek? Megintcsak itt lenne a helyük… Mansi legalább virtuálisan velünk van, a következő túrát teljesen neki köszönhetjük, mert ő mindenről tud, ahova érdemes felmászni.

2014-es túránk helyszíne, az iskola. Most ruhát szárító cimborák nélkül…
Fura hiányérzetünk volt, hogy senki nem hülyéskedik az udvaron, nem fől kondérban valami undorító vacsi, stb…

A pihinap számos étkezésével együtt hamar eltelt. Tegnap átvonult a front is metsző széllel, de itt lenn a völgyben ebből nem sokat éreztünk. Viszont felláttunk az Iseran felé, és hú…. de jó, hogy előző nap letudtuk a teljes mászást. Ma nem lennénk ott fenn a villámlásban, szélben, esőben túl vidámak.

Következő napunk viszont verőfényesen indult, így útnak is eredtünk a Mansi által javasolt Plan du Lac-hoz. Ez egy tó, jó magasan a gleccserek lábánál. Mansinak igaza volt, ide tényleg fel kellett jönni!

Mesés táj a fölfele úton is.
Éljeeen! Közelednek a gleccserek!
Feljebb, egyre feljebb… a szélben nem is volt olyan könnyű.
A kilátás lefelé is pazar!

Vidáman másztunk felfelé a hétköznap szinte teljesen autómentes szerpentinen a csodás tájat bámulva. Talán csak az erősödő szél zavart minket. amúgy teljes csend és harmonia… Zöld mezők és fehér gleccserek a hegyek tetején. Ez a mi világunk, most pontosan jó helyen vagyunk!

Minden kanyart külön is élveztünk.
Lakni itt volna jó… a természet kellős közepén, távol a “civilizációtól”.

Vadul irígyeltük az itt élő emberek egyszerű és természetközeli életét. Ok, nem éppen mindenkinek való ez az élet, és bizony dolgos! Sőt, a komfortzónából ki kell lépni, ha az embernek valami olyasmire lenne szüksége, amit csak a városban tud beszerezni. De akkor is lényegesen egyszerűbb, nyugodtabb itt az élet. Nem is sietünk ám el innen!

Na jó, fenn, a parkolóban látszik, hogy azért a túristák tudnak ám itt is nyüzsögni. szerencse, hogy hamarabb jöttek fel mint mi! Innentől viszont már csak gyalog vagy bringával mehetnek ők is, illetve az elektromos kisbusszal, ami elvisz az innen néhány kilométerre kezdődő igazi túraösvényekre, a rezervátum szélére. Hú…na ide is vissza kell majd jönnünk túrázni, ez egészen biztos!

Autóval eddig jöhetsz. Bringával, gyalog és elektromos busszal folytathatod csak az utad. szerintem egy ilyen megoldás Dobogókőn is klassz lenne… Meg élhetőbb, ha nem száguldhatna fel a sok autó.
Innen már a bringa az úr!
Van még azért hova menni, és a gleccser alakította tájban gyönyörködni!
Otthon 🙂

Mansi beszélt valami csodás tóról is, és a térképen is látszott, de végül csak nagy nehezen került elő. Ez itt a Plan du Lac, a névadó tavacska. Így nyár közepe felé már nem túl nagy, de nagyon szép! Piknikelésre hívogat!

Végre meglett a tó!
A csapatfeeling nagyon fontos. Többen követtek is minket a beszámolóink alapjáncsapatunkból, a Superior MTB Teamből.
Végre megvan a szélárnyékos hely, jöhet a piknik! Nagyon idilli! Tényleg nyaralunk!
Egyre közelebb a gleccservilág.

Mansi útmutatása alpján tudtuk, hogy érdemes még kicsit továbbmenni az úton. Ezt sajnos, most jól át kellett gondolnunk, mert az út a hágó túloldalán lefelé vezetett, ahonnan vissza is kell majd másznunk. a gleccser felett pedig rohamosan gyűltek a sötét fellegek, bármikor lecsaphatott a vihar. Nem lenne jó dolog a hegy ezen oldalán csapdába esni. De azért egy picit menjünk lejjebb! Messze dörög még…

Ez már maga a rezervátum…Jó lenne mindig itt maradni!
Az út majdnem legvége, innen már..de jó lenne egy mountainbike is!!!!

Egyszer csak véget ért az út, innen már csak ösvények vezetnek mindenfelé. És ó… hogyan csináljuk legközelebb, hogy itt átválthassunk mountain bike-ra, másnap gyalog felmászhassunk a gleccserhez…Megcsinálhassuk a nagy kört az Iseran-on át Tignesig sétálva a Valoise-ban…Jaaaj! Hát miért nem csinálhatjuk ezt egész életünkben? Olyan jó lenne csak menni és felfedezni, gyönyörködni a természet szépségében!

Egyszer csak vissza kellett azért fordulnunk, mert egyre közeleg a vihar. Ha máskor is szeretnénk a hegyeket élvezni, akkor most el kell ám tűnnünk innen! Irígykedve figyeltük a sok fura arcot, akik egyedül gyalogtúráznak hatalmas zsákjaikkal (na jó, a hatalmast nem irígyeltem), napokig, hetekig ki se téve lábukat Vanoise-ból. És a sok nagyon idős sétáló, akiknek nagy segítség, hogy éppen érkezik az elektromos busz. Ők is simán bejuthatnak a rezervátum közepébe. na ezt nevezem én esélyegyenlőségnek.

A visszamászás sem volt kevésbé szép.
Na ide most beköltözünk…
Sajnos a gleccser egyre jobban eltűnik a viharfelhőkben.
Annyira nagyon jó itt!
De ne nézelődjünk már annyit, mert nyakunkon a vihar!
Nehéz nem nézelődni.

Elvileg sietünk ám vissza a vihar miatt, de egyszerűen muszáj megállni, annyi itt a szépség. például a füttyös kis mormoták, akik éles hangon figyelmeztetik egymást, ha ember közeleg… És huss, futnak is be a lyukakba, hogy gyorsan eltünhessenek a föld alatt. Szerencsére, mindig akad egy-két kíváncsi példány!

Amúgy a franciák nagyon viccesek. Évek óta, minden hegyen állítják a helyiek, hogy csak náluk van mormota és ez a mormoták hegye, stb. Nemegyszer, ahogy küzdjük fel magunkat a csomagokkal megállít egy francia autó, hogy nézzük!!! Ott!!!! Ott vannak a mormoták, nagyon ritkán lehet őket látni!! Na de hol? Hát ott! Na az kb vagy 300 méterre van és csak távcsővel megfigyelhető. Na ez a különbség… autóból tényleg nincs mindenhol mormota… Bringával, vagy gyalog viszont…

Neeeem akarunk innen lemenni!

A lejtózés is kellemes élmény volt a finom, langyos levegőben. nagyon élveztük. Nem kellett különösebben húzni a fékeket, és lehettt tovább gyönyörködni a glecsceralkotta tájban. hamar le is értünk, így még útba ejtettük a Lanlebourgi katedrálist is, hogy a csoda természet után egy kis ember alkotta kultúrát is magunkba szívjunk!

A Lanslebourgi nagytemplom.
Hú…azért ez is szép!

A kempingbe visszatérve Christope-nak rögtön élménybeszámolót kellett tartanunk. Kiváló vendéglátóként elégedetten nyugtázta, hogy a vendégek igencsak elégedettek. Megvizsgálta bringáinkat, kicsit hümmögött, majd előhozakodott, a csak nem teljesen normálisoknak összeállított másnapi túraötletével. Biztos, ami biztos még saját térképét is ideadta, nehogy ne térjünk majd vissza. Hmm…. nem fogunk unatkozni, az biztos!