avagy minek megyünk fel ide ebben a melegben már megint, ráadásul aztán még egy hegy? De fenn már egyáltalán nem bántuk meg.
Napi táv: 58km és 1800 méter szintemelkedés.
A tegnapi nap elvileg kipihentük magunkat a Claree Valee csodás világában és az enyhe emelkedőn. Sajna csak elvileg, mert már eddigre annyi hágót másztunk, hogy nehéz volt újra és újra regenerálódni. Viszont, ha a Tour de France-ra időbe oda akarunk érni, akkor nincs már sok vesztegetni való időnk, menni kell.
A Col d’ Agnelre szerettünk volna eljutni, mert egyszer már jártunk arrafelé 2015-ben, de a 40 fokos forróságban nem igazán volt kedvünk megmászni, viszont nagyon hívogatott. Hát ma legalább csak 34 fok van… Viszont a helyzet igen izgalmas, mert előző nap az Agnelo útját még vastag hó borította be reggelre, így az otthoniak mind fogadást kötöttek, hogy fel tudunk-e menni, vagy nem. Persze mázlink volt szerencsére :-).
Na de hol van még az Agnello? Előbb el kell jutnunk az aljáig egyáltalán. A könnyebb lehetőség a forgalmas völgyben vezető főúton egy picit sem vonzott minket, ráadásul épp Tomi javasolta, hogy menjünk inkább az Izoard-on keresztül. Később már erősen tagadta, hogy az ötlet az övé lett volna, inkább valamiféle kényszerítésről beszélt, és egészen a felső szakaszig rettenetes arcokat vágott. Hát ez van, így mászunk mi hegyet.
Először is átvágtunk egyik kedvenc városkánkon, a középkori erődvároson, Briancon-on, ahol a keskeny utcácskák gyakran 10% feletti emelkedők. Szerencsére mi most lefelé megyünk majd.
Vicces, hogy lefelé is tolnunk kellett a bringát, mert az utcák nem csak meredekek, de erősen macskakövesek, az utca közepén pedig mély vízvezetőárok, és amúgy meg sok kerülgetendő ember… Na de nem kellett soká panaszkodnunk, nemsoká vissza is ülhettünk és taposhattuk felfelé. Ebből az irányból még sosem voltunk fenn, így meglepődtünk egy kicsit, hogy rögtön 10%-al indítunk. Te Tomi, a másik irányból is ilyen durva volt? Nem tudom, nem emlékszem, csak arra, hogy kisült az agyunk, és az út melletti kútba fejjel lógtunk befelé…
A brianconi bringások ezt a helyet is házi edzőhegyüknek tekintik, megspékelve azzal az extrával, hogy a Tour de France mezőnye gyakran áthalad így, így sokkal vonzóbb lesz turisztikailag, ha Tour de France hegynek nyilvánítják, hogy az ember érezhesse, hogy a nagyok nyomában jár. Az nem nagyon zavarja őket, hogy a mezőny, ahogy idén is, többnyire a másik irányból jön. De ez az oldal a Hausberg, szóval ezt kell jobban reklámozni. Kevesen vannak, akik át is mennek, vagy az egész kört megcsinálják (pedig ki van végig körbe táblázva vagy 80 kilométeren keresztül.)
A legtöbben csak itt fel, és visszagurulnak. Ezt viszont rengetegen teszik, ezért jópofa Tour táblák vannak kitéve, ami pedig még fontosabb, az az, hogy egész úton felfelé külön bringasávunk van. Vááá, ez tök jó!
Nagy fejtörést okozott a tervezésnél, hogy hol is nézzük majd a Tour mezőnyét. Szóba jött, hogy itt, de az sehogy se volt a tervbe illeszthető. Az Iseranon se lett volna éppen rossz, szerencsére azt is elengedtük, mert ott brutál vihar volt, földcsuszamlással, és le is fújták a szakaszt. A Roselend is tetszett volna, hál Istennek ezt se terveztük, mert oda a rettenetes zivatarok miatt fel sem vitték a mezőnyt, nagyon lerövidítették azt a szakaszt. Így jött, hogy a Galibierre megyünk majd, rég nem jártunk már ott úgysem.
Így Tour nélkül élveztük a mászást, illetve egyáltalán nem élveztük, mert forróság volt, pofaszél, az alsó szakasz pedig kicsit sem volt izgalmas sajnos. De messze előttünk jól látszott, hogy ha kellően kitartunk, akkor fenn azért nem fogunk panaszkodni. Előző ittlétünkből pedig az az emlékszünk, hogy nem igazán tetszett a csúcs, de adtunk neki mégis még egy esélyt. És de jól tettük.
Hosszasan másztunk az erdőben, unalmunkat csak egy jó kis falatozás törte meg egy szép templom árnyékában. Amúgy még autók sem jöttek, kilátás sem volt, csak másztunk-másztunk… Már kezdtünk kilenni, amikor megkezdődtek végre a szerpentinek, ami azt is jelentette egyben, hogy jön ám a meredek rész.
Egyre jobb dolgok történtek, például valakik erősen szurkoltak úgy tűnik Tominak :-).
Majd hamar jöttek a felső izgalmas és gyönyörű szerpentínek. Aztaaaa!!!! Mostmár mindenkinek meg jött a kedve a mászáshoz. Élvezettel kanyarogtunk felfelé, fülig ért a szánk végre.
A felső szakasz elképesztően izgalmas világa egyszerűen lenyűgözött minket. Tuti jönnünk kell majd még ide! Na és majd ami a túloldalon vár minket, annak előre örültünk, mert emlékszünk rá, hogy egy eszméletlen speciális világ, mintha csak a holdon járnánk! Annak is nagyon örültünk, hogy innen már csak egy hosszú gurulás vár majd ránk a kempingig. Eléggé elfáradtunk már mára.
Érdekes frissítésként hatott, hogy a Griffephoto csapata, akiktől már korábban is szuper fotóhoz jutottunk, ma épp itt dolgozott, így muszáj volt előadnunk a kézenfogós jelenetünk, mert annak mindig örülnek, és a fotós kiabálva biztat minket, miközben mi nagyon koncentrálunk, hogy ne boruljunk fel a meredeken. De jó, hogy megint lesz innen is egy emlékünk. Éljeeen!
A fotós után már csak egy macskaugrásnyira volt a csúcs, ahol elképesztő a hangulat. Mintha tényleg a Touron érnél fel. A felért bringások és autósok tapsolva üdvözölnek, nem csak a bringások jönnek oda beszélgetni, hogy honnan jövünk, mennyi kilo a cuccunk? A fő kérdés általában az, hogy hol a motor? És az elképedés az arcokon… Aztán az elismerő gratulációk. Hű, talán pont ezért különleges többekközt ennyire ez a hágó, ezért az élményért is érdemes feljönni ám!
A hágót körülölelő gyönyörű, különleges hegyek látványa lenyűgöző. Megkeressük az eredeti hágóemlékművet is, de sokkal jobban vonzanak minket az erodálódott sziklák. Ritkán ilyen látványosak, mint itt.
Kinézegettük magunkat és máris örömmel vetettük bele magunkat a hátralévő útba, ami egy szuper ereszkedés lesz (na persze…) fantasztikus kilátással a Casse Deserte, vagyis a kősivatagon keresztül. Ok, lesz ott a sivatagban egy rövid mászás, de az már semmiség. Induljunk! Szuper lesz!
Jó soká nézelődtünk, a sivatag után pedig megmásztuk a kicsi emelkedős részt, majd gurulás lett volna csak ma hátra. Ezzel a dologgal, hogy ilyen könnyedén fejeződik ma be a nap, azért adódott ám némi probléma. Először is, az, hogy annyira durva oldalszél fújt a lefelében, hogy nagyon kellett figyelnünk, hogy száguldás közben el ne essünk.
Pedig tök jó volt a lefelé, mert az aszfaltra már mindenhol fel voltak festve a mezőny legmenőbb nevei és elsősorban Bardet, aki ekkor még igencsak esélyes volt a győzelemre (mondjuk én Alaphilippe-nek szurkoltam). Ahol pedig hely volt, már be is foglalták a legjobb pozíciókat a lakóautósok, pedig még jó pár nap hátra volt a Tour érkezéséig. De ez is hozzájárul egy ilyen legenda hangulatához.
Lassan le is érünk a Queyras gyönyörű völgyébe, amit az a szuper vár ural, amit mindigis meg akartunk nézni. Egyszer majd belefér talán. Eszméletlen az ebben a faluban lévő szurdok is.
Olvasóink azt gondolnák, hogy ez alatt a csoda vár alatt véget is ér mára hőseink kirándulása, de nem… Nyilván, hogy muszáj, hogy valami ne úgy legyen, ahogy terveztük. Amikor nézegettem a kempingeket, akkor érdekes volt, hogy mind a papír alapú térképen, mind a GPS-en van itt egy kemping. A GPS-en ugyan furán más színe volt, mint a többinek. Az internetre beírva meg is találtam a címét, de működő oldalt hozzá nem.
Na mindegy, lehet, hogy csak egy idősebb pár üzemelteti, akiket nem hat meg az internet világa. Minket viszont annál jobban meghatott, sőt én könnyekre is fakadtam, amikor valóban megtaláltuk a kempinget. Na nem azért, mert annyira örültem voolna neki… A kemping egy-két éve ugyanis bezárásra került, és valószínű, hogy a kőomlás-veszély miatt jó alaposan körbe is van kerítve, belépni tilossal… Mivel ez nem az az ország, ahol gyakorri lenne, hogy tilos bemenni, így sajnos érdemes komolyan venni a tiltást. Ó… de akkor most mit csináljunk????
Először is együnk. Azt tudom, hogy itt van mindjárt egy nagyobb bolt, láttam a neten. A bevásárlás mindig olyan unalmasan soká tart, mert sose tudom, mi hol található, és én amúgy sem szeretek a boltokban császkálni, Tomi meg szegény kinn várni nem szeret… Na, hogy legyen egy kis ösztönzés, a bolt mellett lévő lakóautóban megrendeltük a pizzát. Mire készen lett az ínycsiklandó finomság, addigra be is vásároltam, és megint emberek hada nézte a mutatványt, ahogy a holmit feltuszkoljuk a bringára.
A pizza kitűnő volt, ami nagy szerencse, mert így el tudtuk viselni a sokkot, amit a válasz okozott, miszerint az itt dolgozók egyértelműen állítják, hogy egy darab kemping sincs ezen a vidéken… Ohhh… A pizzas fiú állította, hogy pedig van. Na jó, akkor higgyünk inkább neki, és induljunk neki tovább a forróságban a völgyön felfelé.
Szerencsére akadt egy idegenforgalmi hivatal, ahol a hölgy kissé bocsánatkérő hangon mondta, hogy de…. van ám kemping, csak még egy kicsit menni kell. Viszont az olyan pici, hogy előre kellett volna helyet foglalnuk. Ó… messze van? Háááát… neeeem annyira. Aha… Annyit segíthet, hogy ne kelljen feleslegesen mennünk, hogy felhívja a tulajt és foglal nekünk helyet. Szuper!
Hm-hmmm… sajnos nem vette fel… Sok szerencsét! Ok, köszi, na nézzük, hova is írta be a hölgy, hogy hol van a kemping… Na neeeeeeee, de erre az Agnel hágó van!!!!! Mi pedig ma már csak gurulásra készültünk… Neki is veselkedtünk hát, és már csak 1900 méterre kellett felmászni, a falulakókat meggyőzni, hogy pedig itt van kemping, ne mondják, hogy nem, nem érdekel, hogy 50 éve itt lakik, mégse ismer itt kempinget…
Végül meglett! Juhé! Így az iszonyat meredek mászás végén (melynek hangulatát inkább nem részletezném… Legyen elég, hogy olyasmi cumi volt, mint ezek az izgalmas fütyi alakú geológiai érdekességek az út mentén, melyek minket már nem annyira érdekeltek, így este nyolckor).
Már majdnem sötét van, mire beérünk a kempingbe. Tomi gondosan kiválasztja a kevés üres hely közül az egyiket, amikor is egy ott lakó mondja, hogy ott nem táborozhatunk, mert az csak a lakóautósoknak van. Fene annak, hogy a kényelmükkel még előnyt is élveznek… Végül a hídon túl egy kedves ember odavezeti Tomit az egyetlen üres helyre, amit foglalt tábla uralt ugyan, de mondta a fickó, hogy szerinte ma nyugodtan aludjunk itt, ilyen későn már aligha jönnek. De jöttek, de miután ügyesen eltakartuk a foglalt táblát kerestek maguknak egy másik foglalt helyet…huhhh…
Na akkor irány a fürcsi és alvás! Na persze. Kiálljuk a sort a kb 2 db zuhanynál. Te Tomi, miért jöttél ilyen gyorsan ki? Mert csak hideg víz van, zseton kéne. Ó, ne már… Semmi gond, van neki vészhelyzeti zsetonkészlete, máris megy érte. Közben egy hölgy a férjének: jaj, hogy fáznak szegények! Ugye még van zsetonunk? Adjuk nekik! Nem, ma sajnos nem vettem újakat… A hölgy erősen sajnálkozik, én meg fázom tovább.
Szerencsére Tomi jön is az ál-zseton készlettel, de áááá, egyik sem jó bele! Na ok, akkor bármily porosak-ragacsosak vagyunk, ebből csak cicamosdás lesz. Én hamar elkészülök, Tomi azonban még ilyen helyzetben is hosszasan fürdik… Benn várom a sátorban. Csak várom és várom… Egyszer csak jön, hogy azért tartott ilyen soká, mert a környezetvédő kempingben persze a világítást is lekapcsolták, töksötétben öltözött, hogy semmit ne ejtsen a vízbe és alig talált vissza. Na, jó kis helyre jöttünk!
Amúgy tényleg, mert mint másnap kiderült, szuper kis barátságos hegyi kemping ez, szerintem Steve Martin a tulaj, legalábbis úgy néz ki, ahogy a golfautójával kihordja a gázpalackokat és amúgy sem tudunk túl gyakran 1900 méter felett aludni.
