Július 25.
Tomi kelljél gyorsan-gyorsan! Bár azt mondták esni fog, de még mégsem, szóval indulhatunk! Pakolj hamar, de ne kapkodj, mert akkor nem tudod becsuni a pakkod…
Lehetne végül rosszabb is, pl, hogy esik és így egyáltalán nem tudnánk útrakelni (mint ma is, július 27én…).
Szerencsére minden flottul ment, így nekiindultunk Andoya és Sortland felfedezésének. Az eső ma nem siet nagyon, hol szemerkél, hol csak ijesztget, így folyvást öltözünk, mert az esőruhában pácolódva nem mókás tekerni.
Andoya továbbra is vadregényes és szép nagyon. Élvezet itt a dombokon fel-le gurulni.Egyújabb hatalmas hídon át érkezünk meg a civilizációba.
Végre bolt is akad és amíg feltöltjük készleteinket, addig az ég is leszakad. De mi szárazak maradunk, és azt hisszük, ennyivel meg is úsztuk. Elégedetten ugrálnak be szánkba a péksütik, mégiscsak jó itt!
Klassz kis mellékúton, majd forgalmas főúton gurulunk tovább. Alapvetően az autósok türelmesek és figyelmesek, nagy ívben kerülgetnek. Napi 2 bunkónál több szerencsére nem akad.
Ma mondjuk az egyiket kifogtuk. A híd itt hosszú, 10%-os mászást jelent, hogy átférjenek alatta a tengeri hajók. Persze ezen a rámpán, nem halad a bringa túl gyorsan ám…
A legtöbb autós szépen kivár, mert a felső részen nem tud előzni, nem látja ki jön az emelkedő túloldalán. De az egyik bunkó megelőz, beáll elém és benyomja az ablakmosót… kívánok neki minden jót!
Na mindegy, újabb híd után, izgalmas épület tűnik fel, mintha egy hatalmas hajó lenne benne… wow! Gyere! Ez a Hurtigruten múzeum!
De Tomi, én azt meg nem nézem! Nem emlékszel? Pár napja milyen dühös voltál? Mert ahol ki akartunk szállni róla, ott az ajtó nem nyílt? Így kimaradt egy csodás útvonal… álltam ellen.
Így történt, hogy az egész délutánt egy gyönyörű, 1956-os hajó felfedezésével töltöttük. Megértettük végre, miért tölt el büszkeséggel minden norvégot, ha a Hurtigruten szót meghallják.
Ez a partmenti hajózási rendszer életbevágóan fontos nekik. Főleg régen, míg nem voltak jó utak és hosszú alagutak, valamint a világháborúban az elzárt kis városoknak, falvaknak ez jelentette az egyetlen kapcsolatot a világgal. Rajta keresztül jutottak élelmiszerhez, postához, orvoshoz és kereskedhettek finom halaikkal. Enélkül nem lett volna semmijük.
Persze most főként túristahajóként él tovább, de az árut sok helyen továbbra is ebben viszik.
A fantasztikus épületben álló hatalmas hajón a hídra is felmehetsz, szalonokba, kabinokba, raktérbe kukkanthatsz be, és sétálhatsz a fedélzeten. Minden pont úgy van, ahogy a hajó utolsó útján volt 1989ben. Izgalmas. Egy 1912-es hajó szalonját és kabinjait is kiállították egy másik helységben.
Egy kedves férfi a gépházban is körbevezetett minket, ami Tominak igazi csemege volt. A történetei pedig nagyon izgalmasak. Főleg, miután elmeséltük kalandunk.
mindenki nagyon kedvesen bánt velünk, szuper egy hely. Ami még hihetetlen, hogy a múzeum előtt az utcán nyugodtan otthagyhattuk a felpakolt bringákat. Kicsit furcsán néztek a recepciósok rám, amikor megkérdeztem, hol hagyhatnánk biztonságban a bringát. A kérdést sem értették. Hiszen itt biztonságos mindenhol.
Mondjuk tényleg. Még rendőrt sem láttunk sehol. De jó hely!
Amíg a múzeumban voltunk az eső kieste magát. Mi pedig a csodás néptelen kis úton gurulunk tovább. Elképesztő hegyek, csodás tenger és zöld legelők mindenfelé. Forgalom alig. Mondom, hogy jó hely!
Melbu-ba beérve elcsípünk egy éjjeli kompot, mellyel át is érünk az első Lofoten szigetre. Wow! Mesésen szép hely. Gyönyörű sziklaalakzatok és mesés naplemente várt ránk így éjfél körül a meglelt, szuper kis vadkempben.
Jót vigyorogtunk egy korábbi bandán, akik sátrukat a legelőre verték, és most épp állják a rengeteg tehén ostromát.
Mi pedig gyönyörködünk az éjféli naplemente varázslatos színeiben…
