4 és fél túranap. 375 km 5600m szint.
Csavargás a Júlia Alpokban. Régi tervünk volt. Tomi járt már arrafelé egyszer, de szívesen jött újra. Többéves halasztás után idén végül csak egyetlen héttel kellett későbbre tennünk a túrát. Végre ezen a hétvégén jó idő lett. Hogy jó? Hát nem igazán panaszkodhattunk. 36 fok felett is volt.
Utazással együtt szűk hat napunk volt, amire nehéz volt egy konkrét tervet felépíteni. Végül mégiscsak megszületett egy kompromisszumos megoldás, ami 3 csomagos napot és egy teljes és 2 fél túranapot tartalmazott eredetileg. Aztán persze ezt is felül kellett bírálnunk.
Viszonylag időben küzdöttük át a nagykorú Peugeot-t az irdatlan meredek Wurzen hágón, és némi kalandos, mondhatni szocialista időkből ittmaradt kempingkeresési élményünk után, viszonylag időben ráleltünk a kissé drágább, de sokkal barátságosabb megoldásra.Miután Mojstranában, aSpik kempingben letáboroztunk maradt még kb 3 óránk kalandozni. (41 km 460m szint).
Kézenfekvő volt, hogy a közelből induló Vrata völgyet hódítsuk meg, így rögtön bele is kóstolhattunk pár kilométer erejéig a túra fő szenzációjába a Milleniumradweg-be. Rögtön megszerettük.
Ahogy a völgyet is, bár jó kis bemelegítés volt a szépséges vízesés völgye a maga sokszor 25%-os emelkedésével…De csodaszép volt a táj, az erdő, így megbocsátottunk neki.
Következő nap nekivágtunk a csomagos túrának ( 3 nap). Gondoltuk, az első szakasz nagyon könnyű lesz, nem sietünk, amúgy is a sok vasúti látnivalóra hagyni kell időt.(113 km 721 m). Merthogy ez a remek bringaút a felhagyott vasútvonal helyén létesült. Jessenice-től (Szlovénia)Tarvision (Olaszország) át le lehet menni egészen a tengerig, nagyrészt szuper aszfalton, máshol pedig hajmeresztően izgalmas megoldásokkal.
A bringaúton rengeteg vasúti létesítmény (állomások, viaduktok, alagutak maradtak épségben, így nagyon érdekes és hangulatos a túra. Az út lejtése is ideális. 1% körüli lejtő a tenger felé, így különösebb nehézség nélkül lehet végiggördülni rajta. A lejtés azért nem teljesen igaz egy az egyben, mert ha az ember nem bízza rá magát a jól tájékozódott utazásszervezőkre, hanem saját szakállára szervezget, akkor vállalnia kell, amit nekünk. Ok-ok azért nem haltunk bele, sőt élveztük!
Kranjska Goráig ugyanis rögtön indulás után felfelé kell tekerni, de tényleg nem vészes, ráadásul megéri azt a pár kilométert, amin utána csak gurulunk lefelé pedálozás nélkül Tarvisio közelébe. Tarvisio után újra van némi erőlködés, de kibírható.
Mi közben azért felugrottunk a szépséges Fusina tavakhoz (tényleg klassz),
és később a Valbruna nevű völgybe. A Valbrunába inkább fellihegtük magunkat… Irtó meleg volt, az út pedig nagyon meredek. Sajnos egy földcsuszamlás miatt egyszer csak vége is volt hirtelen, olyan 1200m magasan.
Aztán folytattuk a gurulást. Pontebba és Chiusaforte közt jött az igazi élmény, rengeteg alagút és viadukt! Sok helyen az állomásépületekből büfé létesült. nagyon hangulatos, rengeteg a csomagos bringás, szóval igazán jó helyen éreztük magunkat.
Sajnos azonban maga a bringaút nincsen ám mindenhol végig készen, így a nap végén mi meg a kerülőktől, murvás utaktól és hihetetlen megoldásoktól lettünk ám készen. De megérte.
Végre elértük Venzone gyönyörű középkori városkáját és előbb-utóbb megtaláltuk a trükkös utat Gemona kempingjébe is. Eléggé tartani szoktunk ezektől az úgymond városi kempingektől, de ez esetben alaptalanul. Kaffa kis hely volt, altatni meg amúgy sem kellett bennünket.
Itt a jövevények 80% csomagosbringás kolléga, ami tök jó hangulatot teremt. Reggel kb mindenki egymás felszerelését mustrálgatja, hátha átvehető valami jópofa ötlet.
Korán indultunk, hiszen ma sok a feladat. (59km 1100m+ a Mangart…).Egy kis 800-as hágón átvágva kéne eljutnunk Bovec-be lehetőleg még délelőtt, hogy aztán megmásszuk a híres Mangart utat, 2040 méter magasba tekerve. Az első 10-12 km fantasztikusan hangulatos mediterrán városkákon vezetett át, átvehetőnek tűnő bringás megoldásokkal. Például nagyon tetszett, amikor a patak felett, párhuzamosan a mederrel kialakított faemelvényen suhantunk át egy-egy városka központján.
Aztán elértük a könnyűnek gondolt, ám nagyon szép kis 800-as Tanamea hágó alját. Sajnos hamar kiderült, hogy könnyűnek ugyan nem könnyű, de őrült meleg van.
A minihágón való kalandozásunkkal, a sok hepével és hupával sikerült 1100 szintet össszegyűjtenünk Bovecig, ahol a forróságban a Soca, vagy Isonzo hihetetlenkék színe és friss hűs vize rabulejtett minket.
Csak bámultuk a sok szép színes rafting-cuccot, és rájöttünk, hogy ebből a kempingből ma már nem megyünk sehova, csak a Soca partjára, csináljon nélkülünk a Mangart amit akar. Nos csinált is, gyanús, hogy jól megsértődött… (erről később).
A kempingben akadt azért némi összeférhetetlenségi kalandunk, minek következtében a többméterre felpúpozott-felhányt cuccainkat a kempingen áttolva egy sokkal-sokkal jobb helyre vertük fel tanyánkat a lehető legközelebb a Soca-hoz. Emiatt az incidens miatt a pihinap viszont sajnos nem lett teljesen pihinap, de azért igencsak jól esett.
A következő napra (egyben az utolsó csomagos nap 54 km 1320m) maradt a Vrsic hágó (1611m) megmászása, ami nem tűnt túl vészesnek, de persze megint csak tévedtünk… Okosan eszméletlen korán indultunk, hogy még a felkelő motorosok előtt elérjük a hágó tetejét. Ahaaa… A motorosok épp vacsihoz készülődtek már mire felértünk… Hát igen. Talán öregszünk, vagy nem tudom.
Mindenesetre szenya kis hegy ám ez, mindamellett, hogy gyönyörű és érdekes de szomorú a története. Az alsó sok-sok kilométer alig emelkedik, de kiszívja az erőt, még akkor is, ha remek helyen ebédelünk a Soca partján, és akkor is, ha megleltük a Soca legszűkebb szurdokát is.
Trenta után jön a feketeleves… A 14 % 13 km-en át tábla azért kissé nyomasztott, még akkor is, ha tudtam, hogy nem lehet valós. Aham… Sokszor ennél sokkal többet mutatott a kilométeróra… A kanyarok eszméletlen meredekek voltak, sok az autó, a motor. Szerencsére, csak egy, igazán tuskóval kellett megküzdenünk, a többi sokkal normálisabb volt, mint Dobogókőn.
Világháborús alagutat és kötélpályamaradványt fedeztünk fel pihenésképp, és végül csak elértük a hágót!
Na a lefelé az nagyon-nagyon izgalmas volt!Sok helyütt meghagyták az orosz hadifoglyok által épített régi út macskaköveit, melyeken meredeken kanyarogtunk lefelé. Megszeppenve szemléltük a foglyok emlékének szentelt kis orosz templomot, majd egy újabb tó érintésével értünk vissza a kempingbe.
Volt még egy egész napunk, ahol az átszervezés miatt a könnyű pályába a Mangart 2040 méteres magassága is betornyosult (107 km 2000m)… Pedig meglehetősen fáradtak voltunk ám. Na sebaj. Autóval el Tarvisioba, hogy esélyünk legyen a kör befejezésére, és máris taposunk felfelé a Predil hágóra. Könnyű kis mászás az egész, de aztán pár száz métert sajnos ereszkedik az út a szép tó mellett, mielőtt nekikezdhetnénk a Mangartnak.
Csakhogy kinn a behajtani tilos tábla. Ne mááááá!!!! Szerencsére bátor német motorosok utat törtek és elindultak felfelé. Mivel soká nem jöttek lefelé, így gyanítottuk, csak járható az út. Nos ha a Mangartutat akarnám röviden összefoglalni, akkor azt mondanám, hogy hű, meg pfúúúú… Eszméletlen meredek és csodaszép!!!! Tényleg élmény rajta gyötrődni. Főleg így, hogy a lezártság miatt kicsi a forgalom.
Sajnos az utolsó 2 kilométer tényleg le volt zárva egy lezuhanó hómező miatt. De nem baj, nagyon egzotikusak lettek így a nyári képek. A lefelé hatalmas élmény, veszett gurulás csodatájon. Majd jött az és akkor most mit csináljunk?
Na hát mit-mit? Megmásztuk ( felizzadtuk rá magunkat…) a közeli Sella Nevee hágót. Ami nem nagy 1180m, legalábbis papíron. Szerintünk tuti vagy 3500 volt…
Fenn felújított lövészárok adta a pihenési lehetőséget, majd újabb pazar gurulás a síterepen keresztül a galériás völgyben. Húúúú de jó, hogy nem erről az oldalról jöttünk fel.
Némi átkozódás a ragadós bitumen miatt a lefelé alsó szakaszán és hipp-hopp máris újra kinn vagyunk a Millenium radwegen, csak most épp felfelé kell rajta mennünk. Ez azért elvileg nem durva feladat, de… Sajnos nagyon elfáradtam.
Azért segített a sok alagút, a sok érdekesség, egy jégkrém és annyira belelendültem, hogy Tomival elvesztettük egymást,, majd végre összetalálkoztunk… És végül még az autóval is elértük a kempinget sorompónyitvatartási időben.
Az utolsó napra lett volna még az igen izgalmas szerpentines és első világháborús emlékekben bővelkedő Dogna völgy megmászása (még vagy 1300 szint).
Autóval el Dogna édes,csipkerózsikaálmát alvó városkájába, ahol az egyetlen ember, akit találtunk egy kedves kertépítőmunkás volt, aki igyekezett, hogy mielőbb megtanuljunk olaszul… Végül csak kisilabizáltuk, hogy azt akarja mondani, hogy a völgy le van zárva… brühüüüü…. vagyishát… kivan a combunk, meg mi is. Na mindegy, ez van, ide visszajövünk az fix.
De akkor most irány haza, vagyis nem. Ilyen korán mi? Dehogyis. Útbaejtettük még a Bledi tavat, amit túl nagyviláginak éreztünk, de a fagyi jó volt,
és Bohinj vadregényes tavacskáját, ahol szívesen sétáltunk volna, ha nem esett volna órákon át éppen az évszázad jégesője. nem is esett… Lövedékként pattogtak az 5cm-s jegek, bombázva épületet, embert, autót.
Megpróbáltunk kimenekülni a viharból, de lehetetlen volt. Gyorsan beparkoltunk az erdő szélére, ahol már tömegével álltak a menekülő autók és bringások. Így ment ez órákon át. Végül épségben érkeztünk hajnali 1 óra körül haza. Kalandban most sem volt hiány.
