avagy fürdőzve is megelőztük a Tour de France-t.
Napi táv: 54km és 1068m szintkülönbség,érzetre: végre egy lazább nap!
Végre kipihenten ébredtünk! Juhééé! Annak ellenére, hogy éjjel furán kezdett púpozódni a fejem alatt a matrac, miközben a többi részből elillant a puhaság… Nos, szegényke megadta magát, szerencsére olyan pihe-puha volt a fű, hogy így is jól tudtam aludni. De valamit csak kéne tenni, mert van még pár nap, a puha füvet meg mégsem vihetjük magunkkal.
De legalább a kilyukadt matracot igen, mert szerencsére garanciális problémája volt, így itthon kaptunk is a Trexpert-ben rögtön egy másikat. A csomag méretemnek/súlyomnak meg már úgy is mindegy volt, hogy még egy matraccal több vagy kevesebb.
Ok-ok, de honnan lesz új matracom? Áh, van idő még estig kitalálni valamit, így reggelizés után már indultunk is, hogy meghódítsuk a Forclazt, ezt a szép kilátású hágót. Útba ejtettünk egy közértet, (mert ugye mi mindig éhesek vagyunk persze), ahol problémám azonnal megoldódott, mert simán lehetett a kis élelmiszerboltban jó minőségű, vastag polifoamot kapni. Juhé, ez is letudva.
Sajnos azonban, ahogy értekeztünk éppen, hogy milyen színű polifoam is menne jobban a napfeketítette bőröm színéhez, kiszúrta egy magyar fiú, hogy mi is magyarok vagyunk. Ajjj… Nagyon szoktuk élvezni, hogy egy-egy ilyen túrán nem nagyon botlunk honfitársakba, inkább a többi nemzettel társalgunk, és legviccesebb, amikor beszédünk alapján megpróbálják kitalálni, honnan jöttünk.
Nem akarok általánosítani, de sajnos gyakran jellemzően ki lehet találni a beszélőről, hogy magyar, mert neki semmi, de semmi nem jó. Ez esetben is ez történt és jelentősen elfáradtunk ‘hazánkfiától’. Ja meg nem is értettük, hogyan lehet, hogy vele ugyanabban a térben annyira más dolgok történnek, mint velünk. Ja igen, nem mi voltunk a panaszkodók.
Mi álltunk ott, vidáman, nagyon barnán, kissé éhesen és fáradtan, de összességében meglehetősen elégedetten. A srác viszont arról beszélt, hogy szörnyű, már egy hete itt vannak, és milyen rettenetesen rossz az idő, és ezt az egész hetet abban a szörnyű mobilházban töltik a kempingben (megnéztünk: gyönyörű szép kemping a tó közelében) és még egy napot sem tudtak siklóernyőzni, mert mindig rossz az idő. Aham. Kicsit értetlenül bámultuk egymás lebarnult fejét Tomival, később pedig a Forclaz tetején meg azt a 200-300 siklóernyőst, akit nem zavart a verőfényes, szinte szélmentes időjárás, vagyis az állítólagos rosszidő, és vígan nyargalásztak az égen. Igyekeztünk piócánktól gyorsan megszabadulni, de ő még mondani akarta… ne mááá… Végre nagy megkönnyebbüléssel elhúztunk a tó felé.
Ok, mi is panaszkodhatnánk, hogy miért van ilyen baromi nagy forgalom? És miért nincsen körbe bringaút? De előfordul az ilyen helyzet, főleg amikor hétvége jön, és mindjárt itt a Tour de France. Ráadásul a hágón magán, a francia rendőrök mindent megtettek, hogy a bringásoknak jó legyen így is, vagyis nagyon lassan autóztak fel-alá, így lassítva a többnyire angol kabriósok száguldását. Szóval nem is volt olyan rossz.
A tó partját már a legtöbb helyen befoglalták a belga lakóautósok, pedig még van két nap a mezőny érkeztéig. Ők jó fejek, egész nap a nyugágyukban fekszenek és közben hangosan éljeneznek minden elhaladó amatőr bringást, akikből van ám rengeteg. Köztük mi is. Fantasztikus volt a hangulat, szinte már olyan, mintha a mezőny ma érkezne. Annyi volt a csúcshódító bringás, hogy nem is kellett keresnünk merre is van a hegy pontosan, csak követni a népáradatot.
Ahhoz képest, hogy ez a hegy csak akkorka, mint a Kékes és a legyűrendő szintkülönbség sem volt túl nagy: maga a hágóút csak 600m szintemelkedés, mégis meglepően nehéz. Van, ahol eléri a 13%-os átlagmeredekséget is az adott kilométer.
De sebaj, ráérünk. Méghozzá annyira, hogy vígan szemléljük a festői Savoyai tájat minden jellegzetességével: a csodakék tavat, a zöld mezőkön legelésző tehénkéket,
a szépséges-szép régi, hegyi házakat, az ötletes postaládákat (lehetett ám idejük és kreativitásuk az itt lakóknak), a sok virágot, a viccesen kreatív ötleteket és természetesen az igen jó helyen épült Menthon várát.
Gondoltuk, ha már így ráérünk, akkor kicsi kultúrát is erőltetünk magunkra, és megnézzük a hívogató Chateau de Menthont, vagyis a várat. Eszméletlen jól néz ki messziről,
sajnos közelebbről végül nem is láttuk, mert magántulajdonban van, és a gazda csak a sziesztája után nyitja ki 14-18 óráig. Na azért ennyi időnk nincsen, sajnálkoztunk, Tomi pedig mindent megtett, hogy valahova bemászhasson legalább egy fénykép erejéig, de hiába. Nagyon be volt zárva…
Na sebaj, a problémát a kis Bluffy hágón létesült szuperjó büfében orvosoltuk némi fagyival és kólával. Természetesen a kulacsunkat is megtölthettük friss, hideg vízzel. Kicsit aggódtam mondjuk, hogy a felszolgáló hogyan éli túl annak a biológiai világ sokrétűségének a látványát, ami a kétheti víz-szörp-izó-kóla-regenerálócucc kombinációból eredt… Valószínűleg sok itt a bringás és hozzászokhatott a dologhoz, mert csak minimálisan rándult az arca.
Mi viszont élveztük nagyon, hogy a nyári forróságban egy szépen rendbe hozott, virágokkal díszített sífelvonó-fülkében iszogathatjuk a hideg kólát. Annyira szeretem ezeket az ötletes díszítéseket. A terasz amúgy is alapból szép, a sok virággal, fenyővel és akkor még tetézik színes sílécekkel, bringákkal és ezzel a fülkével. Az embernek egyszerűen csak úgy, na, jó kedve lesz. ( Mondjuk eddig sem szomorkodtunk).
Ideje végre meghódítani a Forclazt, hiszen dél van, és nyilván a legnagyobb forróságban a legérdemesebb tekerni. Még jó, hogy továbbra is csodás látvány nyílik a tóra és a várra,
és maga az emelkedő sem túl hosszú. Csak épp megsülünk. A forróság egyszerűen kizabálja az erőt a lábakból és a lelkesedést a fejekből.
Végre-végre találunk az út mellett egy gyümölcsfát és aláheveredve rágcsálunk mindenféle finomságot. A versenybringás angolok hörögve és izzadva nyomulnak felfelé mellettünk, irigykedve bámulnak ránk, mi pedig a belgáktól tanult módon szurkolunk nekik. Előbb-utóbb azonban nekünk is muszáj elhagyni az árnyékot, csak meg kéne mászni a hágót.
Az utolsó méterek eszméletlen meredekek, mintha egy űrkilövő állomáson lenne a cél. De a látvány, nos, az fantasztikus!
Alattunk mélyen a kéklő tó egyszerűen csodás. Fényképet készíteni persze nem könnyű, mert a sok autós turista bizony nem siet, van akit vagy 300 pózban megörökít a felesége… Na de végül mi is csak sorra kerülünk. Addig is bámuljuk a rengeteg színes siklóernyőst.
A lefelé út fantasztikusan élvezhető volt. Jó meredek, sok kanyarral és elképzeltük, ahogy a mezőny itt zúz majd lefelé holnapután.
Hamar leértünk a bringasztrádára, ahol újabb jó kajahelyre leltünk. Valami művész nádból/bambuszból készített érthetetlen hintákat, amivel pont egymásba lehet ütközni, ha hintázni merészelsz rajta. Nem igazán értettük az értelmét, de azért jópofa.
És jött végre a csúcspont, nagy nehezen találtunk egy helyet, ahol végre csobbanhatunk a tóban. Hát nem egészen így képzeltük el, mert annyi volt a különböző nép a parton, hogy csak váltva mertünk fürcsizni, a másik addig őrizte a bringákat.
Vicces látvány lehettünk a habfehér testünkkel, de egy adott csík után feketébe váltó végtagjainkkal. Mindenesetre nagyon élveztük a pancsolást.
Új útvonalon közelítettük meg végül a kempinget, ami azért volt jó, mert felfedezhettük ezt a csodabarátságos és nagyon virágos kis falut, Lathulie-t. Legszívesebben az összes bringás-virágtartós ötletüket itthon is megvalósítanám.
Este éreztük, hogy jutalmat érdemlünk és félénken beültünk a kemping pizzériájába. Kissé furcsán néztek ránk, hogy nem, nem kérünk innivalót, és a pizzát is feleznénk egymással… Hiába már a túra vége felé járunk és a kincstár is erősen üresedik ezen a drága szálláshelyen.
A kulacsunkat viszont hiába mosogattam, nem akart üresedni, valami legyőzhetetlen zöld élőlényhalmaz kapaszkodott benne erősen a falhoz. Szomorúan szabadultunk meg kulacsainktól, hű barátainktól végül. Az este erősen invitáltak minket a helyiek a karaokee partira, de nagyon ellenálltunk, nem a mi világunk. Viszont kintről hallgatva is nagyon szórakoztató volt, mi pedig romantikus csillagbámulásba kezdtünk. Hát ilyesmi egy pihinap nálunk 🙂
