avagy nem is gondoltuk volna, hogy a 4 hágó megmászása után a Col de la Lézette-n a legszuperebb hegyi sátorozás vár majd ránk.
Napi táv: 58 kilométer és 2050m szintemelkedés.
A Croix de Fry lett volna eredetileg a mai nap egyetlen újdonsága, hiszen az Aravist és a Saisiest 2016-ban már a másik oldalról megmásztuk. Az Aravis az egyik kedvencünk lett, míg a Saisies-től nagyon tartottunk, hiszen a másik oldaláról eszméletlen meredek volt, ez az oldala meg végtelenül hosszúnak tűnt.
Végig kellett gondolnunk azt a lehetőséget is, hogy hol tudunk aludni, ha esetleg nem sikerül ma végigmászni Beaufort-ig ezt a szakaszt, vagy esetleg megint olyan rettenetes jégeső-viharba kerülünk, mint tavaly a Madeleine-n… Erre minden esély megvolt sajnos, hiszen már déltől brutálviharokat jósoltak, itt lenn a völgyben meg már csepereg is az eső. Viszont holnapra és a következő napokra még instabilabb időjárást jósoltak, így jobbnak láttuk a lehető legközelebb kerülni az autónkhoz.
Na mindegy, megyünk amíg lehet, aztán majd lesz valami. Esetleg valaki megszán majd minket valami szállással, vagy megint itthagyjuk az összes pénzünk egy síhotelben… Majd meglátjuk. Mindenesetre nagyon- nagyon korán kell indulnunk, hogy legyen valami esélyünk a vihar ellen. Ígyhát már reggel négykor nekikezdtünk a készülődésnek.
Az első feladat, a Croix de Fry teljesen ismeretlen volt nekünk, mindenesetre azt azért olvastam róla, hogy meglehetősen szép és egyben a BigCycling kihívása is. Bár Tamás egy ideje nem igazán lelkesedik már a Big-gyűjtéseimért, mondhatjuk inkább, hogy megpróbálja bojkottálni azokat, de azért végül persze mégis feljön, és be nem vallaná, de többnyire nagyon tetszenek neki ezek a hegyek.
A Croix de Fry nem csak, hogy nem rövid, de legalább jó meredek is, ráadásul szemerkél az eső… Mi lesz ebből? Nem mondhatnám, hogy teljes egyetértésben másznánk, de az első pihenőhelyen elfogyasztott finom péksüti és a pazar kilátás csak összehoz minket, és máris csökken a morgás-faktor.
Az idő érdekes módon javul, a táj egyre szebb, a kis falu pedig annyira tipikusan francia, hogy csak imádni lehet! Kedvünk lenne a piacon sajtot választani vagy a pékségben másodszor is megreggelizni, de idén sajnos a koronavírus miatt nem engedünk az efféle csábításoknak. Komoly védelmi stratégiát dolgoztunk ki, amihez tartjuk is magunkat.
A táj egyre szebb, az idő egyre jobb, a kedvünk is megjött, de bazi meredek a hegy! Viszont már most tudjuk, hogy a szinte autómentes hágó az egyik nagy kedvencünk lesz. Kár lett volna kihagyni!
Már megint hatalmas szerencsénk van! Bár körülöttünk mindenhol dörög-esik, ahol mi haladunk egyfolytában jó az idő. ez ám az időzítés! -gondoljuk szerényen. Persze az időjárás magában jót kuncog rajtunk: Majd holnap meglátjátok mi lesz, kis beképzeltek! De most csak élvezzétek!
Egyre jobbna élvezzük a zavartalan mászást. A csodás dolomit-szerű sziklák fantasztikus hátteret adnak a bringázáshoz. És akkor ráadásnak még elképesztően gyönyörű fenyvesbe érünk. Hú, itt is el tudnánk lakni azért… Naná! Ki kell élvezni a hegyet, mert eléggé kiesik minden normális útvonalból, így bármily szép is, ki tudja mikor járunk majd megint erre.
Egyszercsak felérünk a hágóra. szinte már sajnáljuk, hogy vége ennek a csodás útnak. Innentől már sokkal forgallmasabb helyek jönnek. Maga a hágó azért nem egy nagy szám, túl jól fotózni sem lehet semmit. Ráadásul nyilván, hogy az egyetlen normális háttérrel rendelkező hágótábla elé be kellett, hogy álljon egy kisbusz… Én morgok, hogy nem lesz egy jó fotó, Tomi meg úgy tesz, mintha nem érdekelné… Újra eszébe jutott, hogy ez egy Big, hát ösztönösen nem akar létezéséről és fontosságáról tudomást venni. Azért morgolódva csak elkészíti a csúcsfotókat.
Hamar elérjük az Aravis kereszteződését. Szerencsére nem kellett túl sokat legurulni. Már látszik is maga a hágó, szóval nem kell parázni! az a néhány kilométer mászás simán fog menni! Vagy mégsem? Mindenesetre a forgalom elég erős, de tudjuk, hogy egy csodás hágó lesz a jutalmunk, szerencsés esetben pedig megint láthatjuk a Mont blanc-t, ahogy pár éve is!
Lelkesen mászunk fel a már ismert, gyönyörű sziklák között és csak álmélkodunk. a sípályák most télen klassz montipályává váltak, azt is de jó lenne kipróbálni! A családunknak teljesen igaza van velünk kapcsolatban, hogy nekünk soha semmi nem elég, ha nyaralásról van szó… És tényleg… annyi mindent be tudnánk járni, ki tudnánk próbálni, ha lenne több időnk rá.
Fel is értünk hamar a nyüzsgő hágóra, ahol tapssal köszöntik az autósok a bringásokat, a bringások vígan üdvözlik egymást, a csomagos bringásoknak pedig mindenki a csodájára jár. A hágó, ahol van idő, hely és alkalom a többi őrülttel jót beszélgetni, ahol a könnyű országutival száguldó srácok tisztelettel és elismeréssel kérdezgetik a csomagos túristákat kalandjaikról.
a hágó, ahol a jól megérdemelt jégkrém eszegetése közben az érkező közelben lakó, de első csomagos túrájukat teljesítő fiatal francia párnak tapsolunk. Kicsit irígyeljük őket a meghatottságukért, amit az életükben először leküzdött emelkedő mámora okoz. Egykor mi is ezt éreztük a Glandonon! (Vagy mégsem? Iszonyat fáradtak voltunk, hiszen aznap az Alp d ‘Huezt is letudtuk még). Mindenesetre bár minden hágónak örülünk, az első érzéshez semmi más nem fogható!
Jó sokat fotózkodunk. Vicces, mert ha észak felé mutat a kép, ott szuper napos nyár van, dél felé, a Mont Blamc helyén pedig csak a sötét felhők. nyilván, hogy mi arra megyünk, miután helyükre kerülnek a superior és a Velovetour matricák.
Nem szívesen, de végül elindulunk lefelé. Komoly lejtő jön, igen hosszan, ami beér egy vad patak vájta szurdokba. nem igazán lenne jó, ha errefelé kapna el minket a vihar, főleg, ha jelentős csapadékmennyiség hömpölyögne le hirtelen… Ígyhát megyünk, sikítanak a fékek, de nagyon élvezetes a lefele.
Egyszercsak mégis visszamászunk kissé, hiszen meglátjuk, hogy az itt-ott fellelhető hegyi fotósok épp dolgoznak, szuper, hogy ebben az évben is lesz rólunk közös fotó! Ja, hogy ezért vissza kell másznunk a 10%-on? Nem is beszélve az utólag kifizetett sok euro-ról… Ebből az összegből két éj szállásunk is kitelik… De sebaj, majd vadkempingezünk, de a közös fotó hatalmas kincs minden évben!
Vadregényes és kissé veszélyes úton gurulunk le, majd a szurdokban mászunk fel Flumet városkájába, ahol már jártunk párszor, így rutinosan nem kerülünk nagyot az egyirányú úton és hamar megtaláljuk a klassz kis csobogót, én pedig további finom péksütiket és üdítőt is beszerzek. Klassz hely a város emiatt is nagyon!
Na meg a csodás szurdokot átívelő híd és a szurdok falára épült régi város miatt is. És ott a híd után kezdődik a látványos szerpentínnel a Saiseis… Kell ez nekünk még????
Na akkor már csak ez a rövidnek tűnő 14 kilométer vár ránk, ami egy kicsit sem rövid így a mai, 3. mászásként. Oké, persze volt már, hogy amikor ellenkező irányban másztunk, akkor egy napon teljesítettük a Saiseis-t, az Aravist, a Colombiere-t és a Chatillont, ami így 3300 méter mászás volt, 113 km keretében. Az eddigi legdurvább csomagos napunk. Az másnap következő Ramazon meg persze alig éltünk sajnos, pedig gyönyörű.
Ehhez képest ez a 700-800 méter szint már semmiség. Hajt minket a lelkesedés, meg a közelgő vihar. Ha már ázni kell, akkor szívesebben ázunk lefelé, mint felfelé, beleizzadva az esőruhába. Megyünk hát lelkesen (vagy nem…?)
Azt nem mondanám épp, hogy veszettül haladtunk volna. Jó fáradtak voltunk már, ráadásul a teli has sem a legjobb megoldás. Végre egy falu, nyilvános wc-vel, éljen! Bár a Covid szabályzatunk nem engedi, nincs mit tenni… Felváltva amortizáljuk le az eredetileg igényes kis helységet, majd így már könnyedebben villámgyorsan elhúzunk a sorbanállók haragja elől 🙂 . Amiket mondjuk egy ilyen túrán összeeszünk, nem is csoda, ha néha fáj a has…
Mászunk-mászunk az egymást követő sífaluk közt, a csodás tájat bámulva, és egyre jobban elhatalmasodik rajtunk az érzés, hogy ide sose érünk már fel… Pedig tudjuk, hogy van teteje, pár éve voltunk már fenn. Az eső is elered, de csak ijesztgetésnek.Én meg visszaijesztem. Ha ilyenkor a teljes esőcuccot magamra erőltetem, akkor tuti, hogy mindjárt ki is süt a nap. ezúttal is így lett. Tomi már hozzá sem látott öltözködni. Kényelmesen ülve figyelte, hogy amint egyre több esőcuccot rángatok magamra annál jobban közelít a napsütés. Végül én is elpakolom az esőcuccot és mehetünk is tovább.
Hamarosan újabb szívás jön, egy kisebb ereszkedés, ami már marhára nem vicces. Eléhezünk-elfáradunk, kezdünk hisztizni stb. Szerencsére van még péksüti és kóla, így javul a helyzet. Amikor megint kezdünk kókadni egyszercsak vidáman éneklő csomagosbringás tűnik fel mögöttünk. Az utolsó pár kilométert már ennek az eszméletlen pozitív kisugárzású jófej lánynak a társaságában tesszük meg.
Jót beszélgetünk, kielemezzük, ki miért cipel ekkora pakkot… Neki még hangfala is van… Meg esze is, mert bizony felhozatta magát az ülőszékes felvonóval. addig beszélt lyukat a felvonósok hasába, hogy inkább felpakolták, így ő most vidáman és kipihenten üget és társalog. Mi kicsit kókadtabban pedálozunk, de nagyon élvezzük, hogy van pajtink.
Hamar fel is érünk így a hágóra, ahol persze készülnek a közös képek a svájci lánnyal. Na mégis igazam van, a vastagabb bankkártya nem feltétlen okozza a csomag kisebbedését (ez esetben sőt…). Ez a lány megtehetné, hogy akár csomag nélkül robogjon, de ő így szereti. Hurrá! Nem mi vagyunk az egyedüli elmebetegek! Ezt nagyon jó érzés tudni…
… ekkor érkeznek azonban az igazi bizonyítékok: egy svájci család, utánfutóval, két gyerekkel, rengeteg cuccal. Jól össze is haverkodunk, ők ragaszkodnak hozzá, hogy legurulnak Beaufortba, én viszont úgy emlékszem itt fenn is kell lennie kempingnek. Az időjárás nagyon csábítóan jó lett a fennalváshoz, és holnap (ezt Tomi még nem tudja) útba szeretném ejteni a nem hosszú, de meredek kitérőt, az újabb Big-et, a Bisanne-t.
Nehéz a döntés, vonzz nagyon a bandázás lehetősége, de a hegy mégjobban. amúgy is átváltottak már franciára, na abból sajna nem sokat értünk. Megbeszéljük hát, hogy lenn a kempingben találkozunk vagy nem. Azért nagyon jó lenne egyszer még összefutni a lánnyal és folytatni a dumcsit.
Mi pedig szétnézünk, hátha megkerül az a kemping, bár az sem nagy baj, ha le kell mennünk bandázni. Végül egy lehetetlen táblán ott a jel, h arra a kemping… még 3 km…ajjajjj… Kezdetét veszi a késő esti kaland….
Tomi beadta a derekát. Ok, másszunk. Fennaludni ő is szeret! Azt, hogy a 3 kilométer jó része aligha aszfaltos nem igazán mertem a tudomására hozni, viszont előrevágtáztam. Így begyűjtöttem egy újabb hágót, a Col de la Lezette-t. Na jó, ez is megvan, mostmár legurulhatunk, hiszen a kemping felé vezető földút nem túl jó minőségű.
Ekkor azonban megjött tomi felfedező-kedve és elindultunk a murvás úton. azt hittük mászni kell majd, de egyszercsak egy nagyon meredek sípálya tetején találtuk magunkat. Előőrsként bringa nélkül lebotorkáltam a 30%-os köves lejtőn és tényleg ott a kemping. Na de milyen! Szemben ott a Mont Blanc!!!! Még ha felhőben is, de így is fennséges! Megbabonázva vergődtünk lefelé, a varázslatos hegy mágnesként vonz minket. Szuper ez az igazi, hamisítatlan hegyi kemping, szabad az utolsó sziklaszéli sátorhely szemben a Királynővel.
Kihagyhatatlan! Hogy másnap hogyan fogjuk majd a cuccokkal megrakott bringát a 30%os sípályán feltolni, kit érdekel ma????? Egyszerűen élvezzük a hely szellemét. Ide 100%, hogy visszatérünk majd. Maga a menyország!
