avagy megpróbáljuk Mansinak bebizonyítani, hogy a Col du Grand Cucheron igenis érdekes…
Napi táv 55 km és 948 méter szintemelkedés.
Persze tervünk, hogy ma jó korán kelünk, és még a recepció nyitása előtt kisuhanunk a kempingből, naná, hogy befuccsolt. Éjjel esett, pedig az előrejelzés szerint nem kellett volna neki. Amikor kora reggel arra ébredek, hogy szakad az eső, a törülközőm meg persze kinn egy fára akasztva, tök jó. Na mindegy, kicsit lustálkodtunk, aztán amikor jóra fordult az idő felkeltünk és ezerrel készülődtünk.
Indulás után nagy volt a kisértés, hogy a kapunál balra eltűnhetünk, mert a recepció az út túloldalán van. Aztán beláttuk, hogy inkább maradjunk korrektek, majd ma este egy vadkempingezéssel behozzuk a kemping árát. (Ami amúgy nem volt horror 12 Eur kettőnknek). Így bementünk a kedves nénihez, akivel jól elcsevegtünk. Lelkesen ajánlotta az összes emelkedőt, ahol már eddig mind jártunk 🙂
Persze őrült meleg volt, alig haladtunk. Szerencsére idén találtunk egy kellemes, csendes, de igen dombos mellékutacskát, ezen át hagytuk el a völgyet. Hamar elfogyott minden vizünk, de szerencsére az alacsonyabb zónákban viszonylag gyakran találunk ivókutakat. Egy ilyennél le is táboroztunk egy röpke órára eszegetni és megvitatni, hogy síkon menjünk-e Chambery-be vagy át a hágón.
Így délután már elég kevés esélye volt, hogy sikerül teljesítenünk a több, mint 110km-es napi penzumot, de gondoltuk, majd megyünk amíg tudunk és majd valahol vadulunk. Meggyőztem Tomit, hogy idén úgyis kevés a hágó, menjünk fel erre, ami alig magasabb, mint a Kékes.
Fel is mentünk. Mondjuk ez nem volt ilyen egyszerű azért 🙂 Irtó meleg volt. Próbáltam keresni, mit is mondhatnék majd Mansinak, hogy miért is olyan tök jó ez a hágó… De semmi… Az azért a javára írható az útnak, hogy szerencsére szép kis erdőben vezetett, többnyire árnyas helyeken az olykor 9-10 %-os emelkedő.
A végét kicsit megnyomtam, mert már nem bírtam idegileg a szüttyögést. Felértem a hágóra, vártam a kilátást, de az sajnos elmaradt. Fák körbe és kész. Na jó mondom, nem baj, akkor legalább lefotózom Tomit, ahogy felér, rohantam ezerrel a fényképezővel. Erre egy srác, aki nemrég megelőzött, hangosan nevetni kezdett, és közölte, hogy le fog merülni a fényképezőm, ha nem kapcsolom ki, mert a Tamást látta,ahogy kilométerekkel lejebb hűsölget a fa alatt…
Na ok, akkor ha már ott ez a helyi fazon szóba elegyedtem vele. Először is, igen furcsának tartottam, hogy én mutogatom meg neki a térképen a legjobb Savoyai hágóutakat 🙂 Viszont ő hasznos információt adott, mert az az út, amin terveztünk legurulni, és kb egyből Chamberybe értünk volna totál gáz. Menjünk egy hosszabbon. Remek, akkor a mai cél tuti ugrott, morgolódtam.
Közben Tamás már rég felért, úgyhogy a fotó elmaradt. Srác elköszönt, és közben mondta, hogy gyorsan húzzunk lefelé, mert jön valami gigavihar. Hmmm…mondjuk tényleg láttunk egy két tornyosuló felhőt a csodakék égbolton. Gyorsan el is indultunk, és ekkor hamar kiderült: ez a hágó tényleg szuper! Igen a lejtőzés! Eddigi legjobb lefelénk volt, egy forgalommentes, igen hosszú, lankás lejtő, melyen nem is kellett húzni a fékeket, csak kényelmesen élvezni a száguldást. A La Bonette csodás lejtőjével vetekedett az élmény. Szóval Mansi, a Grand Cucheron tök jó! 🙂
Beértünk La Rochette-be, ahol tavaly is véletlen jártunk, de most nem bántuk, hogy ismerjük a terepet. Gyorsan megkerestük a kempinget, ahol szintén jól jött, hogy minden szegletet ismerünk. Megjött a gigavihar, de a hatalmas villámokat, óriási mennydörgést mi már a fedett közös helységből néztük, ahol a vacsit is megfőztük. A bringák is szárazon, a sátor csak egy lépésre a tetőtől, szóval ideális minden.
Baromi elégedettek voltunk magunkkal, hogy ilyen ügyesen megoldottuk a helyzetet,annak ellenére is, hogy már megint fuccs a vadkempingnek. Megint reménykedtünk a másnapi jóidőben, hogy behozhassuk a lemaradást.
