avagy, amikor az álom valóra válik, és főleg végre nem fagyunk már meg

Napi táv: 50km, 1500m szint

A mai túra útvonala.

Húúú, nagyon aggódtam, hogy az időjárás miatt ezt a csodás hágót ki kell esetleg hagynunk. A Google-n fantasztikusan nézett ki onnan a kilátás. Egészen közel a varázslatos Mont Blanc, a királyi hegy.

Leírhatatlanul szép a kilátás, a rálátás a Mont Blanc-ra!

A sok eső kemény programváltozást okozott, már simán egy napos hátrányban voltunk a tervekhez képest. Pedig nem lacafacázhattunk, ha oda akartunk érni időben a Tour de France Annecy-tó melletti szakaszára.  Úgy rémlett, még miattunk, nagy túrázók miatt sem hajlandóak későbbre tenni a szakaszt… Érthetetlen.

Szerencsére amúgy bölcs előrelátásommal igyekeztem igen rugalmasra tervezni a túrát, így lehetőség adódott akár pihenni, akár egy kevésbé izgalmasnak tűnő napon egy kihagyott, de jónak ígérkező szakaszt bepótolni, vagy akár a holnapi naaagyon durva szakaszt kétfelé venni. Mondjuk titkon reménykedtem, hogy rá bírom valahogy venni Tomit, hogy azért csak egy nap alatt végigmenjünk… Ennek legegyszerűbb módja, ha nem igazán világosítom fel, mi vár majd rá…

A Col du Joly szintrajza.

Ma reggel ő már szívesen továbbindult volna, elege volt, hogy egy helyben vesztegelünk. Na persze, és akkor kihagyjuk a szerintem a túra csúcspontját jelentő Joly-t? Ne már! Persze végül sikerült rábeszélnem, hogy ez a hely nagyon tetszeni fog neki. Hát reméltem, hogy tényleg így lesz…

Nagyon reméltem, hogy tényleg tetszeni fog Tominak is a hágó.

A jobb idő érkezését erős szél jelezte éjjel. Arra jutottunk, hogy csak úgy nem fagyunk meg, ha a végre megszáradt külső réteget ráengedjük a sátorbelsőre, megszüntetve így a benn tomboló szélvihart. Az ötlet nyomán azért sikerült végül pihennünk is kicsit, reggel pedig a hidegben várt a mókás játék a pékautó kifosztásával.

A hideget ellensúlyozta a begyűjtött sok finom péktermék, és hamarosan útnak is indultunk. Beaufortnak van néhány kijárata, bármily kicsinyke város is. Na, nyilván, hogy a leg-über-giga meredekebb út volt a miénk… Na de sebaj, legalább nem fázunk. Hamarosan amúgy is visszatért végre a jó meleg idő, és az újabb nehézség inkább a nagy melegből adódik majd.

Meredek úton mászunk felfelé.

Na de mielőtt azt hittük volna, hogy minden jóra fordul, azelőtt újabb bonyodalom adódott. Már jó sokat felmásztunk a meredeken, amikor kiderült, hogy az út elején látott tábla, miszerint az út lezárva, tényleg nem kamu. Piha… Ez azért kemény arculcsapás volt, főleg, hogy azt ígértem Tominak, nagyon élvezni fogja ezt a hágót.

Már majdnem sírva fakadtam, amikor hirtelen megállt a teljes útépítés, a munkások sorfalat álltak nekünk és hangos Bon Jour! köszöntésekkel átirányítottak minket az egyetlen járható, kb 10cm széles aszfaltcsíkon. Juhéééé!!!! Hogy visszafelé hogyan jutunk át, az most nem igen érdekelt minket különösebben. Még az is lehet, gondoltuk, hogy addigra megépítik az utat.

Először dugja ki havas fejét a Mont Blanc.

A nagy kalandra persze megéheztünk. Próbálunk mindig valami klassz piknikhelyet találni, hogy igazán franciásan fogyaszthassuk el az épp aktuális étkezést. És persze hoppla! Elébünk is termett egy remek játszótér, ahol a körhintában ülve játszva küzdöttünk meg az elébünk tornyosuló finomságokkal.

A Homo Ludens is megéhezik néha.

Máris újult erővel indultunk tovább. Sajnos maga az út, a szerpentin nem volt túl izgalmas. Valószínű egyszerűen a sípályán végigkígyózó szervizút lehetett. Magamban csendben könyörögtem, hogy valóban elhaladjunk a magasban hívogatóan figyelő óriásgát mellett, és legyen az kellemesen izgalmas, mert különben soha nem fogja elhinni Tomi, hogy kellett neki ez a mai túra. Érdeklődve figyeltük a hatalmas gátat a fenti messzeségben, és elképzeltük, milyen szép tó rejtőzhet mögötte.

Fenn a hatalmas gát remélem szép tavat rejt!

Mielőtt elértük volna a gátat, persze megint kajaszünet következett a szép zöld réten. Először kinéztük egy sokágú fa nagyszerű láblógatós ülőhelyeit, de sajnos egy autós hölgy már beelőzött minket, így tovább kullogtunk kissé. A hölgy elég fura volt, mert ahogy megálltunk eszegetni, máris autóba pattant és utánunk jött, hogy nincs-e valami probléma? Miért álltunk meg.

A kajaszünet remek helye.

Minden általam ismert nyelven igyekeztem őt megnyugtatni, hogy azon kívül, hogy megfosztott minket a tökéletes pihenőhelytől, na, azon kívül minden ok velünk, és hamarosan indulunk tovább. De nem. Egyszerűen meg volt győződve róla, hogy segítenie kell nekünk. Alig bírtunk elmenekülni előle, nehogy felvegyen minket az autójára.

Meneküljüüünk!

A menekülés közben hamar a gát közelébe értünk, végre átláttunk a peremén. De a csodaszép víztükör helyén sajnos nem volt semmi. Le volt eresztve a tó, épp szervizelték a gátat. Hát ezt nem hiszem el, gondoltam. Tomi biztosan kiakad majd. De szerencsére nem! Hál’ Istennek nagyon érdekesnek találta, hogy hogyan szerelnek meg egy víztározót, így megnyugodhattam, hogy van még remény, hogy nem kell három napig azt hallgatnom, hogy miért jöttünk fel ide.

Innentől már elég hamar felértünk a kihalt szerpentin tetejére, és a látvány, ami fogadott, hát tényleg fantasztikus volt. Ahogy átbuktunk a nyergen elénk tornyosult a Mont Blanc csoport teljes szépségében.

Közeledik a pazar kilátás.

Elképesztő volt a színek játéka: a sárgás-zöld rétek fölé, az egyenletesen gyönyörű kék égből kiemelkedő hófehér tömb. Itt a verőfényes, napsütéses nyár, pár kilométerrel arrébb pedig a dühöngő, szeles tél. Elképesztő. Ezt a panorámát el tudnám nézegetni azért egy darabig!

Lent a verőfényes,napsütéses nyár,
…fenn pedig a dühöngő, szeles tél!

Fotózkodtunk is sokat: Mont Blanc innen meg onnan, és közben elképzeltük, milyen lehet a hatalmas hóviharban mászni a csúcsot odaát. Ilyen közelről még sosem láttuk az Alpok tetejét. Megérte kivárni a jóidőt!

Csodaszép!
A Mont Blanc. Ilyen közelről még sosem láttuk.

A hágó teteje sem rossz hely, el lehet tölteni itt némi időt. A túloldalt pedig hívogatnak a mountainbike ösvények. Vágyódva törtük a fejünket, hogyan lehetne megoldani, hogy ilyenkor egy monti is legyen nálunk.

A völgy mélyéről érkeztünk.
A hágó teteje sem unalmas éppen!

Hamarosan azonban megkezdtük az igen kellemesnek és kényelmesnek mondható gurulást vissza Beaufortba, és micsoda mázli, de találtunk egy kerülőutat, arra az esetre, ha mégsem sikerült volna elkészülniük már az útépítéssel.

A kalandos, jó kis kerülőút.
Hamisítatlan Alpesi hangulat.

A kerülő mellett szólt az is, hogy így rákukkanthatunk kicsit a holnapi első emelkedőre, a Col des Saisies aljára. Hát… Bár ne tettük volna! Teljes pánikban vártuk a másnap reggelt, olyan meredek volt ez a lejtő.

Kezdődik a meredek emelkedő…

Mondjuk itt minden út baromi meredek, például útba esett egy kicsi falu is, ahol a központ a hegy tetején van a szépséges templommal. A helyiek tuti csak hegymászó felszereléssel jutnak el ott misére és igen edzettek lehetnek. Végülis ez egy jó módja annak, hogy elősegítse az egyház a hívek egészségének a védelmét. Ja… persze a pékség is a legmeredekebb utca tetején volt…

A templom eléréséhez a híveknek komoly hegymászó teljesítményre van szükségük.
Vígasztalásként megint befigyel a Mont Blanc.

Viszonylag hamar visszaértünk a kempingbe, ahol újabb szárítással, cuccolással örvendeztettük meg a tulajt. Erősen éreztük, hogy talán nem bánja majd, ha holnap végre odébbállunk.

A kempinges már igencsak örült volna, ha a vándorcirkuszunk odébbáll.
A teljes túra útvonala.