Aug 8-9. Kiboghavn-Mo i Rana

Megelégeltük. Kész. Hiába a gyönyörű táj, ha kb képtelenség bringázni és a szakadó esőtől folyvást fázol és semmit se látsz.

Nehéz szívvel, de kihagyunk egy darabot az Eurovelo 1-ből, az egyik legszebb részt, a Helgelandi partvidéket. De sebaj, egy okkal több, hogy a gyönyörű Észak-Norvégiába visszatérjünk majd, és az EV1-nél részletesebben bejárjuk a rengeteg szigetet.

Most búcsút veszünk az imádott északtól és belevetjük magunkat Dél-Norvégia szépségeibe. Feltéve, ha sikerül a rengeteg cuccunkkal ügyesen felszállni az éjféli vonatra.

A döntést tegnap reggel hoztuk meg,amikor a radarkép szerint ragyognia kellett volna a napnak…. az ragyogott is, azzal nem is volt baj, de közben órákig szakadt az eső. Minimum 8 napig pedig szélvihart és esőzést jósolnak. Ez így nem vicces.

Egyszerű megoldásra gondoltunk. Megyünk ma tovább és aztán az EV1 útvonalán Nanses-ben felszállunk a Hurtigurtéra, ami az EV 1 útvonalát a vízen követi Trondheimig. Az ötlet zseniális, így nem maradnánk le semmi látványról, és a Hurtinak amúgy is van egy klassz hangulata.

Igenám, de hiába bíznánk meg újra a norvég nemzeti hajóbüszkeségben, miután egyszer már elrabolt minket… de a diszpécser örömmel közli, hogy persze, tud a számunkra jegyet biztosítani. SZOMBATRA!!! De könyörgöm, hétfő van! Így megint ugrana egy hét.

Így adódik, hogy a tegnapi etap második felében letérünk az útvonalról, ma éjjel pedig vonatra szállunk.

Délelőtt 11kor végre eláll az eső. Nekiindulunk. Bemelegítésként hosszú 9-10%-os emelkedő… viszont kárpótol a már megint lenyűgözően szép táj, a kéken csillogó tenger és a végre napsütés.

A hágó túloldalán elképesztően szép fjord, hihetetlen sziklaalakzatokkal és izgalmas alagutakkal.

Az egyik két kilométerest Tomi szerint a látványos parton ki is lehet kerülni. Uccu neki hát, már robogunk is lefelé a zsírúj aszfalton. Ami annyira új, hogy kb 1 km lejtő után már nincs is, mert túl korán érkeztünk, még csak építik.

Lelkes montis öreg biztat, hogy zötyögjünk csak nyugodtan tovább, kb 2 km és kijutunk az alagút végéhez.

Aham… hát a 2 km egy kínszenvedés a hepehupás sárban, de már látjuk az alagút végét. A szalagkorláton szokásos kis bringás átjárót viszont nem… hiszen még nincs kész…

Hát persze, az öreg a könnyű montiját itt pikk-pakk átemelte. Bezzeg mi… nem igazán éltetjük a bácsit… mindent le kell szerelnünk, hogy a bringákat át tudjuk emelni a magas korláton. Majd újramálház… Remek… A bácsi és rokonai gondolom az alagútfigyelő kamerán át élvezik a börleszket…

Na mindegy, a dolgot elég hamar letudtuk, a hegyek és a fjord pedig csodás! Pizza is jut, nincs hát nyafogás!

Pedig jóval több a fel, mint a le, hegyek és vadító partok váltakoznak… valamint az időjárás… a kellemes napsütést felváltja a jéghideg pofaszél és az esőre álló felhőzet. Óh…

A kikötőben bizakodón érdeklődünk, de sajna nincs remény vagy megmentőhajó… bizony le kell nyomni a maradék kilométereket.

Így robogunk hát este 11ig 101kilométeren át… 1200 szint az Alpokban nem lenne sok, de itt este 10kor már nem humoros a hágó.

Ok, azért voltak klassz alagutak, havas hegyek, dübörgő vízesések és jó kilátás. Két 3km-es alagút szinte csak a miénk volt!

Ennek ellenére elcsigázottan érjük el végre Mo i Rana-t, ami egy olyan hely, hogy bárhova indulsz, akár a szomszéd házhoz, először hegyet kell másznod, annyi itt a hepe meg a hupa. Na ez hiányzott már csak nekünk. A csiga hozzánk mérve… szóval iszonyat lassan cammogunk.

Végre megvan a repülőtér, az acélgyár és a teherkikötő közé épült ‘romantikus’ kemping, de mi mit bánjuk már! Még nem esik, sátor felhúz, fürdés, vacsi.

Reggel felesleges korán kelni, hisz esik… A napot megint egy konyhában töltjük el.

Este teszek egy sétát a meglepően szép régi kikötőben, most pedig kezdjük izgatottan várni a vonat-sztorit.