Augusztus 5.
Végre újra útrakeltünk. Elég volt a kényszerpihiből, óvatosan kipróbáljuk magunk, elvégre melegen sütött a nap (legalábbis pillanatnyilag).
Nosztalgikus érzésekkel és kissé nehezen hagytuk ott Ali jó kis lakókocsiját, mely a bajban menedéket adott jó pár napon át. A számi kemping a Kjelling fjord partján nagyon családias és csodás a környezet, az ember legszívesebben mindig ebben a nyugiban maradna, a természet vadságával körülvéve.
De még annyi mindent fel kell fedeznünk. És még csak Nordlandban járunk… Ahogy az első pár száz méteren átmentünk az alagúton megint teljesen új arcát mutatja a táj. Hatalmas havas hegyek és dübörgő vízesések. Tyű! Van mit bámulni ám!
A szétszórtan elhelyezkedő kis színes faházak nagyon hívogatóak. Micsoda megoldások! A gleccser által kerekre csiszolt hatalmas sziklákon piknikasztalok és sütögetőkunyhó trónol a fjord felett. De kár, hogy nem a mi kertünk ez a végtelen szépség!
Még egy luxus buszmegálló-postaládatartó is tartozék, ahol kényelmes párnák várnak a padokon, ingerelve egy kis ejtőzésre.
De ejtőzés helyett hirtelen egy kis esőzés jön… és így megy ez egész nap… 10 percenként öltözünk fel-le az esőruhába, mert ha nem esik, akkor épp melegen eltátja száját a nap. Csoda, hogy nem haladunk hát?
Két-három kilométeres alagutak borzolják a kedélyeket. Az első után elképesztő a látvány a szigetekre, sziklákra és az alattunk kanyargó szeroentinre. Fűszerezésként egy vízesés dübörög át alattunk… nem panaszkodunk.
A pofaszél durva, a havas hegyekről süvölt le, de a látvány oly csodás, hogy nem érződik a kínlódás.
Ujabb alagút, hú! Morcosnak tűnik, 3 km és egy darab lámpa benne nem látszik. Oh, bakker… kanyarog is. Tök sötétben kell majd átmennünk? Hogy még félelmetesebb legyen benn a puszta szikla alkotja a falakat, melyről zuhanyként ömlik a víz… a szellőző pedig telihangon óbégat. Végül is élveztük, olyan volt, mint a Viharvasút, csak kicsit izgalmasabb.
Ha lehet még vadabb, sziklásabb partszakaszra érünk ki. Amíg én megveszem a vacsit, Tomi kinn a bringákkal bőrigázik. De jutalma egy csodálatos, hegytől-hegyig érő szivárvány.
A nagy pofaszélben teperünk, mintha csak az angol partok lennének, oly szép a sziklás vidék. Érdekes pihenőbe botlunk. A kardhal pont oda mutat, ahol 104 méter mélyen egy világháborús norvég tengeralattjáró nyugszik. Fura, hogy ezen a kietlen, gyönyörű vidéken is harcok folytak.
Már csak jópár, esik-nemesik hosszú kilométer és el is érjük Reipa szépséges kis kempingjét. Miután a kabin árát megtudjuk, úgy érezzük az esőben is csodás lesz inkább a sátrunk.
kaját már a sátorban főzzük a szakadó esőben és próbáljuk megfejteni a holnapi etap elején lévő komp menetrendjét valahogy… Az eső pedig rázendít…
