Nehéz most írnom, hiszen természetemnél fogva nagyon mélyen megérint a jelenlegi krízis. Minden téren. Jó felidézni azt a sok jót, ami előző életünkhöz tartozott, és mint természetes juttatásra tekintettünk rájuk. Remélem mihamarabb folytatódnak majd a csavargások és főleg minél kevesebb emberi és megélhetési veszteség éri a világot. Ezekután minden felfedezéssel, csavargással, barátainkkal töltött perc még sokkal értékesebb lesz. Addig is lássuk mi minden van, ha épp nincsenek korlátozások.
Egy nappal az írás után máris aktualizálnom kell magam: itt Bajorországban érthetően bevezették a kijárási tilalmat. Ami a bringázást illeti, nem egyértelmű, hogy hobbiból ki lehet-e menni bringázni, most jó ideig.
Köszi Balla Imre az eszméletlen motiváló erődet, mert nem tudom mikor folytatódna nélküled a történet 🙂
Viszonylagos gondtalansággal zárult még a farsangi időszak és persze megtartották a hagyományos Fasching Umzug-ot, vagyis az őrült farsangi felvonulást. Nekem egy kicsit a Tour de France karavánjához hasonlított, hiszen itt is repkedtek az ajándékok. Cukorkák, sós rágcsik. Csak kissé sokkal hangosabb volt, kevésbé bájos, na és sokkal több alkohol fogyott. Eszméletlen mennyiséget ittak az emberek, de mint a házinénitől megtudtuk ez bizony egy nagyon fontos nap, amikor az amúgy komoly németek kapnak egy jó alkalmat, hogyy egy nap alatt legyenek olyan lököttek, amit más nemzetek egy év alatt tesznek.
A felvonulás amúgy eléggé kreatív volt, a fő téma a Dzsungel volt, de ez nem minden résztvevőt zavart különösebben. Nekem túl hosszú és hangos volt, és kevésbé hangulatos, de be kell valljam, hogy volt néhány nagyon jópofa jelmez. Kedvencem a budit cipelő ember volt, az tényleg nagyon vicces, főleg ahogy a fickó előadta magát.
Az nagyon jó volt, hogy a házinénivel együtt mentem nézni a felvonulást, így bevezetett a faschingba, vagyis minden tudnivalóval ellátott. Sajnos az elfogyasztott alkoholmennyiséggel arányosan kezdett egyre inkább bajorra váltani, aminek értéséhez lehet, hogy nekem is inkább innom kellett volna,nem keveset.
Nagyon cuki volt, mert később meghívott a családjával együtt farsangi fánkozni, ami abban különbözik itt a normál fánktól, hogy csak farsangkor piros benne a lekvár. Hogy ez tényleg így van-e passz 🙂 . Mindenesetre, mivel Tomi még dolgozott és nem tudott velünk ünnepelni, így küldött neki is fánkot, meg egy kis pezsgőt. Méghogy a németek hidegek…a mi kedves Nénink biztos nem! Azóta szokássá vált a tányér egymás közti küldözgetése különböző édességekkel megrakva. Tök jó! Na jó, most egy pár hétig ez lehet szünetel majd, de mindenképp újraindítandó!
Ha már tél, és egész télen nem tudtunk sehova menni… Itt a közelben Garmisch-Partenkirchen! Naaaagyon régóta vágyok ide, remélni sem mertem, hogy egyszer eljuthatok. De most sikerült! És nagyon jó, hogy sikerült, mert csodás napsütés volt, kiváló hó, és a lentebbi Garmisch Classic pályákon kevés ember. Fentre a Zugspitzére nem akartunk menni, mert lehetőség szerint nem nagyon óhajtottunk másokkal érintkezni.
Meglepő, hogy az itteni fekete pálya alig üti alulról a francia pirosakat, így elég kellemes, inkább turistáskodó síelést csaptunk. Eleinte morogtunk, hogy á, ez nem lehet olyan jó, mint az imádott Les Deux Alpes a 3600m-es magasságával, hiszen alig voltunk 2000-en. De a táj!!!! Hú! elképesztően izgalmas és gyönyörű volt, főleg a kevésbé népszerű hátsó, picit combosabb pályákon. Nagyon tetszett, leginkább a Galibierhez hasonlított.
Izgalmas gyakorlásunk is volt a hegyi mentőkkel, mert el kellett volna valahogy németül magyaráznunk, hogy azért szálltunk ekkorát, mert az előttünk lévő csákányt nem húzta vissza a teleszkóp, a havon maradt, és amikor a kötél visszafordult akkor nagy sebességgel felénk kezdte pattogtatni a csákányt, ami elkaszált és tarkóra érkeztem. Persze ezt a hülye sztorit én sem hittem volna el… Nyilván, hogy velünk történt. A hegyimentők még persze eltolták azt a poént is, hogy amúgy ugye nem így szoktunk kiszállni? Haha! 🙂
Amúgy jó fejek voltak, végül úgy csináltak, mintha értenék mit magyarázunk és megvizsgáltak. Szerencsére csak a sisakom bánta a galibát, már a fejem se fáj, de másnap azt hittem előző nap az úthenger ment át rajtam. Annyira felhúztam magam, hogy innentől fogva minden görcsösség kiveszett belőlem, nem féltem többé az eleséstől, és szép, laza stílusban száguldottam lefelé. Kár, hogy egyszer ennek a napnak is vége lett, de tuti jövünk még majd ide.
Egész évben nagyon vonzó ez a célpont, kirándulásra, mászásra, síelésre, bringázásra, hegyek csodálására. Remélem, mihamarabb mehetünk! Valamint, hogy megússzuk a büntetést, mivel a GPS nem ismerte az Umwelt zónákat Münchenben, és sajnos keresztülhajtottunk rajta. Legalábbis azt hiszem, mert különösebben nem derült ki hol jártunk. Viszont amikor ilyen zöld matricát szerettünk volna az autóra, ami jó ide, a vizsgaállomáson röhögőgörcsöt kaptak.
Először látom, hogy nagyon kínlódnak a forgalmival, látom hogy Google-zzák a szavakat. Mondom segíthetek? Igen! Melyik a kiadás éve rovat? Mert ugye magyarul nem értenek. Mutatom melyik. Na neee! Az nem lehet…Ígyhát szegény autó bizony matrica nélkül maradt. Az ügyintéző nagyon vicces volt, mert próbálta körülírni finoman, hogy reménytelen a mi kis kedves utitársunk…
Nemrég pedig a jóidőben végre hosszú bringáskörre mentünk háztól-házig. Szerencsére az, hogy óvatosan egyedül, vagy családtaggal bringázzunk nincs még itt tiltva, remélem, nem is lesz! Annyira-de annyira klasszak itt a bringautak, hogy hihetetlen! Bár gyakran vált aszfalt nélkülire, de akkor is jól lehet járni, sőt néha még érdekesebb is.
Itthonról tüköraszfalton hamar eljutottunk arra a pontra, ahol már csodás elzárt réteken át vezetett a földút, Mindenfelé elágazások, hatalmas hálózat ám ez. Kis erdő, kis mező, sehol a közelben autó, csak a lengedező tavaszi szellő, a csicsergő madarak, a bringa és mi.
Jó pár kilométer után beértünk egy szépséges faluba, ahol jó lenne lakni, olyan gyönyörű, és egyszercsak az Alpesinek kinéző faluban egy felhagyott vasúton vezető csúcs bringasztrádára értünk.
Húúúú de kaffa! Ezzel nem számoltunk, hogy iylesmi is lesz ma még! A sztráda bevezetett a karsztos sziklák világába, egy gyönyörű zöld, széles völgyön át. Nagyon-nagyon élveztük!
Majd némi útkeresés után (mert letértünk direkt kissé az Altmühltal Radwegről a Via Raetica Radwegre) beértünk egy sűrű meseerdőbe, ahol vidáman hullámzott fel-le az út! Na ezt aztán ha lehet, még jobban élveztük! Végül közel nyolcvan kilométerrel a lábunkban vidáman, elégedetten és éhesen értünk haza :-).
Hogy lesz-e a közeljövőben hasonló felfedező út, azt sajnos most nem tudhatjuk. Mindenesetre ha csak a közeli rétekre, és a Duna árterébe mehetnénk ki, az is megfelelne rövid ideig. Eszméletlen csendes, gyönyörű helyek várnak ránk!
Bleib zu Hause und seid gesund!
