140km 450 méter szint
Végre-végre megint jó idős hétvége! Ezúttal hármasban indultunk neki a csavargásnak Ádámmal. Jó volt végre együtt bringázni, hiszen régen volt az utolsó közös pizzázás, amely már majdnem szokássá vált, de jó néhány hónapon keresztül nemhogy pizzázni nem mehettünk, de még közös programunk sem lehetett. Most viszont végre: Lóra!
Ingolstadtban volt a találkozópont, ahonnan a Donauradweget igyekeztünk több-kevesebb sikerrel követni. A kavarodást az okozta, hogy az útnak több variánsa létezik, valamint egyéb túrautak, mint például a Via Retika is itt-ott becsatlakoznak. De tulajdonképpen mindegyy épp melyiken is haladunk, hiszen mind szép. Maximum van, amelyiken tükörsima az aszfalt, és van amelyiken döngölt a föld és picit rázósabb, de még Ádám virsligumis bringájával is végig lehet jönni rajta.
Eleinte szép kis régi városkák és ártéri kis bányatavak váltják egymást a gáton futó, picit rázósabb úttal. Vohburg előtt teljesen ki is hagytuk a Dunauradweget, illetve az Eurovelo 6-ot, mert ez a szakasz bár nagyon szép, a Dunára végig rálátni, és az erőművek is elég érdekesek a hatalmas gátakkal, mégis elég kellemetlenül ráz. A kerülő aszfaltút viszont remek minőségű, gyorsan lehet rajta haladni, a gyönyörű ártéri erdőket megkerülve.
Majd hol a Duna egyik, hol másik partján fut az út, jó sok hídon lehet átkelni. Kedvencem azért mégiscsak az ártéri erdők, a csodás kis tavakkal, melyek piknikezésre hívogatnak. Ezúttal még azért óvatosabban viszonyulunk a tereptárgyakhoz és állva fogyasztjuk el az ebédet. Azért klassz lenne már, ha végre újra nyugodtan letelepedhetnénk a kényelmes padokra…
Pici falikon, csatornákon átívelő hidakon vezet a hangulatos út, mely elég széles ugyan ahhoz, hogy kellemesen beszélgethessünk, de nem árt figyelni, mert a helyi kirándulók, olykor nálunk is jobban belefeletkeznek a beszélgetésbe, így majdnem összeütköztünk velük.
Hamarosan a sétálók megnövekvő száma és az autóval érkezők parkolási ceremóniája jelzi, hogy lassan megérkeztünk Weltenburgba, ahol kezdődik a Duna áttörése. Elképesztően szép látvány, ahogy a Duna szinte a negyedére leszűkül, és csodaszép kék vízében tükröződnek a száz méteres sziklafalak.
A különböző intézkedéseknek van azért jó oldala is, például az, hogy a szurdokban vezető hajójárat még nem üzemel, ezért jóval kevesebb túrista özönlötte el a szurdok száját. bár nekem már így is sokan voltak egy kicsit… De még simán bebringázhattunk egészen az út végére, át a kolostoron, melynek világhírű sörkertje most üresen állt.
A jó benedek rendi szerzetesek állítólag nagyon régóta, nagyon jó sört főznek itt. Hát, egyikünk sem sörrajongó, így nem bántuk, hogy nem lepi el tömeg a kert asztalait, székeit. A templom is gyönyörű, legalábbis azt mondják, ugyanis jobbnak láttuk, ha még mindig csak a kültéri kiráándulásnál maradunk. Maszkot venni, majd a kézfertőtlenítéssel bajlódni egyikőnknek sem volt kedve. Így megelégedtünk a templom külső látványával. (Majd még visszajövünk 🙂 ).
Mielőtt feltekertünk volna a meredek úton, előbb még azért kukucskáljunk csak ki a szurdokra! Hű… ááá….
Normál esetben, ha éppen nincsenek a koronavírus miatti intézkedések, akkor kis csónakok viszik át a túristákat a szurdok jópár kilométeres hosszán Kelheimbe. Akár a bringásokat is! Valószínű is, hogy érdemesebb inkább áthajókázni Kelheimbe, mert az Eurovelo 6 egy gyönyörű erdőben visz ugyan át, ahol még a kemény emelkedő sem lenne baj, de azért az útminőség nem volt sajnos a legjobb. De legalább ezt a szakaszt is megnéztük :-).
A hajóállomás zárva most, de a szép tájéloztató táblák felújítva, melyeken újabb és újabb ötleteket találunk, hova is kerekezhetnénk még. Atábla nagyrészt a szomszédos völgy, a Duna-Majna csatorna, vagyis az egykori Altmühltal látnivalóit ajánlja.
Visszafordulva szépen rálátunk a kolostorra, ahol újabb inótáblák sokasága vár. Ami még nagyon érdekes, hogy itt időnként hatalmasra árad a Duna, és a kolostor fala ilyenkor gátként szolgál. Meg is jelölték ám a legdurvább vízállásokat. Érdekes, pedig itt még, nem egy széles folyó a Duna… Azt hiszem kb 70 méter, mely a szurdokban 18 méteresre szűkül, és itt 20 méter mély is olykor.
Ideje volt továbbindulni, így nekikezdtünk a meredek kis útnak. Hú, nem kis teljesítmény, a huszonszázalékos emelkedő nem is túl rövid… Nehezítő tényező a lassan baktató, de lehetőleg vagy középen, vagy épp elénk kitérő hölgyike… Nélküle is elég combos lenne pedig, így viszont néhányszor majdnem felborulok… Sebaj, jó gyakorlás a nagy hegyekre!
Ha a felfelé meredek volt, a lefelé sem kevésbé… Így történt, hogy Ádám fixijének hátsó kereke úgy gondolta külön programban részesít ma minket. Ugyanis konkrétan elkopott egy kb 5 centis szakaszon és teljesen átlyukadt… Milyen jó, hogy a srácok bringaszereléssel foglalkoznak, így szabadidejükben is hódolhatnak ennek a sportágnak.
Mondjuk ilyesmi megoldásokat, amiket a kényszer és a fiúk közös ötletelése szült, még nem nagyon láttam, dehát mindig tanul az ember valami újat. Nekem hozzá nem értőként igen fontos feladatot osztottak: először is, meg kellett ennem egy csokiskeksz szeletet, aminek a papírjával belülről foltozták a lyukat. Az események dokumentálása is az én feladatom lett.
Nagyszámú érdeklődője is volt amúgy a szerelési folyamatnak, ami muszáj volt, hogy kreatív legyen, mert a jelen helyzetben sem stoppolni nem akartunk, sem senkihez becsengetni, hogy segítsen ki például szigetelőszalaggal minket. Így győzedelmeskedett a találékonyság, amikor magunkra utalva is meglett az ugyan nem szemetgyönyörködtető, de mégis jól működő megoldás a problémára. És máris mehettünk tovább!
Az erdős meredek eredményeképp Ádi alaposan kipróbálhatta az új megoldás tűrőképességét. Szerencsére semmi gond nem volt és hamarosan be is gördültünk Kelheimbe, ami egy látnivalókban bővelkedő város. Sajnos mi egyáltalán nem készültünk rá előre, így nem is néztük meg sem azt a helyet, ahol aDuna- Majna csatorna beleömlik a dunába, sem pedig a Szabadság csarnokát, amiről egyszerűen azt hittük, hogy egy klassz víztorony… Ígérem pótoljuk majd a hiányosságokat!
Kelheim amúhy egy gyönyörűszépen megmaradt középkori város. Tornyokkal, kapukkal, jellegzetes, színes házakkal, és egyelőre még kevés túristával, akik maszkban sorakoznak a fagyiért. Számomra a jelen helyzetben ez az egyik legbizarabb látvány…
Hamarosan az Altmühltálba fordulva elhagyjuk a Dunát, és a Duna-Majna csatornát követjük majd Riedenburgig. A Duna-Majna csatornán való bringás és gyalogos átkelésnek itt nagyon szép megoldása kínálkozik. Egy hatalmas íves híd formájában.
A Duna-Majna völgye itt picit kevésbé érdekes, mint Riedenburg felett, és az útminőség sem olyan jó, de azért könnyedén lehet haladni. Az utat sziklákról lekukkantó lovagvárak, és újabb érdekes hídmegoldások kísérik.
Újabb érdekesség, hogy itt is van ahol megmaradt a közel kétszáz éves zsiliprendszer, melyet információs táblákkal vesznek körül, hogy megtudhassuk hogyan is volt itt anno. Minden táblán korabeli fényképek is szemléltetik a hőskort.
Végül elértünk Riedenburgba, ami szintén egy szépséges városka. Innen elhagyva az Altmühltalt és a csatornát a már jól ismert Schambachtal Radwegen, vagyis a felhagyott vasúti útvonal remek bringaútján teszszük meg a maradék 50 kilométert hazáig. Ez is egy remek kör volt!
