avagy a döglődés napja
Napi táv: 40km, szintemelkedés: 1200m, teljesítési idő: egy örökkévalóság
Eredetileg nagyon vártam ezt a szakaszt, hiszen hamarosan a Tour de France is meglátogatja. Habár a Googlemaps szerint csodaszép hegyek, ennek ellenére nem olyan ismertek,mint a többi legenda (pl Mansi sem beszélt róluk túl sokat 🙂 ). Igen-igen, eredetileg kissé többet mentünk volna ma. Sorra került volna a Ramaz és a Col de Joux Plane, ha belefért volna, akkor még meglátogattuk volna a Cirque du Fer a Cheval csodaszép völgyét is.
Hát nem fért bele, pedig pompás időnk volt. Az ok pedig pofonegyszerű. Tegnap egyszerűen kicsináltuk magunkat. Azért 100km 3000m szinttel, 27 kg csomaggal az azért nem maradhat büntetlenül. Ráadásul az, hogy megjavult végre az időjárás, nos, az is csak egy költői kép. Mondhatjuk inkább úgy, hogy állat forróság lett. Eme két tény együtt pedig a legkeményebb túrázókat is megviseli. Ez a jóból is megárt a sok esete.
Reggel alig bírtunk felkelni. Csak kóvályogtunk a sátor előtt. Tulajdonképpen nem volt kedvünk menni sehová. Egyetlen dolog miatt volt mégis muszáj útra kelnünk, történetesen, hogy elfogyott a reggelinek valónk és a kólánk. Ez azért erős motiváció.
Persze ha már épp nem sietünk sehova, akkor azért nem árthat a szintén kissé döglődő felszerelésünket némileg rendbe hozni talán. Tomi le is szedte a fékeket. Hát nem csodálkozom, hogy végig olyan riadtan sikongattak. Már csak a fémfelületük maradt meg, azzal meg nem túl egészséges módszer lassításra kényszeríteni a bringát.
Szerencsére Tomi az ilyesmi helyzeteket gyorsan orvosolja, főleg, hogy ugye tegnap beszereztük a megfelelő hozzávalót. Így paripáink hamar újra egészségesnek tűntek, és útra készen álltak. Mi kevésbé. Szédültünk, alacsony vérnyomástól szenvedtünk és borzasztó mértékű ólmos lábaktól.
De azért hősiesen útra keltünk. Szerencsére a pékséget hamar megleltük. Egy jó kis evés és némi kóla bevitele nagyban tudja segíteni a tettrekészségünket. Ok, nem tartott ez az energia sokáig, de legalább elindultunk. Az első célpont- és ahogy evés közben meg is egyeztünk, egyben az egyetlen is mára- a Col de la Ramaz. Lelkesedésünket nem igazán segítette a baromi forgalmas út.
Szerencsére azonban egy kimustrált, régi benzinkút mellett hamar letértünk róla és nyugodt úton haladhattunk felfelé a csodás zöld hegy szerpentinjén. Az út kezdetén volt egy jó kis tájékoztató tábla a hágóról, melynek szintrajza szerint azért talán ma nem fogunk megdögleni. Persze papírra rajzolni a szintrajzot teljesen más érzés, mint feltekerni ugyanarra a hegyre…
Jó érzés volt, hogy ez alkalommal csomag nélkül, könnyű bringával haladhattunk. Oké a haladás az némiképp túlzás,vánszorogtunk.
Szerencsére a kilátás remek volt, a kerékpárosokat pedig azzal szórakoztatták, hogy bizonyos távonként egy-egy hatalmas táblán megjelenítették a Tour de France eddigi győzteseit. Lehetett így fotózkodni Indurainnal, Merckx-el, Cadel Evans-szel. Csak egy valaki hiányzott (volna).
Történetesen az én kedvencem, akinek a versenyzésein nevelkedtem és akinek Anyukám nagyon betegen is szurkolt: Lance Armstrong. Hogy az ő ügyével pontosan mi a helyzet, az itt most nem különösebben érdekes. Számomra akkor is a leg lesz és kész. Korrekt módon nem tettek ki más győztest a helyére, viszont a kerékpársport iránt rajongó egyik helyi lakos a kertjében csak kirakott egy saját készítésű táblát, amin Lance Armstrong győzelmei előtt tiszteleg. Akár így, akár úgy semmiképp nem könnyű felmenni 3 héten keresztül versenytempóban ezekre a hegyekre.
Kezdtünk teljesen megsülni, amikor végre egy kis alagutas részben lehetett hűsölni. Egyetlen baj volt vele, hogy utána olyan meredek lett az út, hogy szinte lehetetlen volt újra nekiindulni.
Teljesen készek voltunk, így elveinkkel ellentétben betértünk egy kis hüttébe egy fagyira és némi kólára. Ritkán engedhetjük meg magunknak az ilyesmit, mert az efféle pénzkiadás veszélyeztetné a túránk hosszát. Magyarul hamarabb fogyna el a keretünk, mint kellene.
Ez esetben viszont életmentő volt a „dőzsölés”, melynek hatására végül nagy nehezen felevickéltünk a sípályák tetejére.
Gondoltuk, ide is ragasztunk egy Imi matricát. Milyen különleges helyen lesz! De sajnos épp átépítik a hegyet (komolyan). Sose látott méretű, hatalmas munkagépek építenek egy műtavat, hogy legyen hol begyűjteni a vizet a hóágyúkhoz.
Ebben a folyamatban sajnos a hágó teteje a táblával együtt ideiglenesen megszűnt.
Sebaj, azért érdekes volt nézni ezeket a hatalmas gépeket, meg ahogy óriási fóliákkal vonják be a tó alját. Mire képes az ember!
A zöld rétek felett pedig közben vígan mosolygott ránk a Mont Blanc. Nem panaszkodtunk hát, főleg, hogy innen már csak gurulni kell vissza a kempingbe, ami még ilyen fáradtan is megy azért.
Kihalt sífalukon gördültünk keresztül. Érdekes élmény ez nyáron, mint egy kísértet járta hely, télen persze majd tele élettel. Természetesen, mint annyi helyen Franciaországban a public toilet nyitva volt így, kihalt állapotban is. Ez azért szimpatikus dolog.
Szépséges erdőkön gurultunk tovább, ahol a legelésző bocik értetlenül bámultak minket, hogy ugyan mit keresnek itt emberek nyáron. Majd pár nap múlva hogy fognak bámulni, amikor jön a hangos, színes mezőny és a karaván.
Útba ejtettünk még egy nagyobb áruházat, amit kellően kiraboltunk, hiszen a tegnapi szakasz hatásaként már megint éhesek voltunk. Nem egyszerű sorozatterhelésnél folyamatosan pótolni az energiát. Pedig nagyon kell rá figyelnünk, hogy ne fogyjunk túl sokat, hiszen akkor elmenne az erőnk. Az elfogyasztott jégkrémeknek hála nem is szoktunk túl sok súlyt veszteni 🙂
A forró délutánt a kempingben mosással, és magunk tisztogatásával töltöttük. Leírhatatlan érzés, amikor 7 nap után végre újra hajat tudok mosni. Amúgy érdekes egy kemping volt, a zuhany olyan, mintha eredetileg világháborús óvóhelynek készült volna, hatalmas vasajtókkal záródott a hosszú, szűk, sötét folyosó. Alig mertem fürdeni menni.
A másik érdekes jelenség a sátorszomszédunk volt, aki láthatólag kevésbé volt tapasztalt túrázó. Éhes volt, ezzel nincs baj, ahogy azzal sem, hogy megpróbált valami zacskós kaját főzni. Ehhez viszont össze kellett volna raknia a kempingfőzőt. Keményen próbálkozott a srác, ezt el kell ismernünk. Mi már eléggé vigyorogtunk, mert messziről látszott, hogy a fej nem kompatibilis a palackkal.
Persze ezt egy kezdő turista nem kell, hogy feltétlen tudja. Soká vártunk, hátha átjön hozzánk tanácsot kérni, esetleg kölcsönkéri a mi főzőnket, hiszen azóta mi már el is fogyasztottuk a vacsit. De nem. Fiús megoldáshoz folyamodott: kihozott a sátorból néhány hatalmas zacskó chips-et és kényelmesen belehelyezkedve a kempingfoteljébe eszegetni kezdte. Micsoda vacsora!
A csúcs az volt, hogy a srác hozott otthonról egy akkora fémkukát is, hogy majdnem akkora volt, mint a sátra. Hát ezen is jót mulattunk, nem igazán így képzeljük el mi a sátrazást, de hát kinek a pap, kinek a papné.
Hamar mentünk aludni, hátha rendbe jövünk holnapra, mert muszáj tovább indulnunk. Dolgunk van még a messze lévő Annecy –tónál és időben is oda kell érni, ha látni akarjuk a kiszemelt Tour de France szakaszt.