avagy a szerény indítás
napi táv: 67 km, 2216 m szint. (2016. július 7-25.)
Hát akkor itt vagyunk végre, a Venosc völgyben, hogy megkezdődjön a nagy kaland. Felfedezések, és saját határaink kitapasztalása. Igazán tartalmas és felejthetetlen nyaralás lesz, ezt tudtuk. Igazi expedíció!
Már az ideérkezésünk is kalandos volt, mert hittünk a javaslatnak és Münchenen keresztül próbáltunk mihamarabb ideérni. Sajnos azonban beszorultunk egy sokórás dugóba, ami nem volt túl biztató.
Végül szerencsére még időnk is maradt kicsit sétálgatni a Genfi-tónál,egy fantasztikus függőhídnál és Annecy csodás városkájában , ahova szerencsésen délben érkeztünk. Valamilyen oknál fogva 12 és 2 között szinte senki nem parkol a nagy parkolóban, pedig ingyen van. Így volt lehetőségünk kalandozni a városban.
Este 5 felé értünk el Alp d’Huezbe, a kempingbe, akikkel leleveleztem, hogy itt hagyhatjuk az autót nyugodtan két hétig, napi 2 eur-ért, ami már ajándékszámba megy ezen a vidéken. Sajnos a recepción hamar kiderült, hogy bizony nem ők az a bizonyos La Cascada kemping, akikkel leveleztem. Kb minden kempinget így hívnak itt. Így adódott, hogy az első próbaszakaszunkhoz azonnal hozzáadódott még 14 extra kilométer, mert a mi kempingünk a szépséges Venosc völgyben volt, amit nagyon jó, hogy megismerhettünk!
Az eredeti terv, vagyis a képességeink kipróbálására az első szakasz igen rövidke lett volna: 28km és maximálisan is 1100m szint. Ehhez képest több oknál fogva is összehoztunk egy 67 km és 2216m-es szintet. Nem is gondoltuk volna, hogy képesek vagyunk ilyesmire. Persze ez a sorozatterhelés első napja, amikor még nincs sorozat… Később nyilván visszaütött az erős kezdés, de ez van. Van mit tanulnunk még.
Miután a bevezetőben részletezett módon „alaposan” felkészültünk a túrára igyekeztünk korán álomra hajtani a fejünket, hiszen hajnalban akartunk indulni, biztos, ami biztos, hogy legyen elég időnk tekerni és pihenni. Hát túl sokat nem aludtam. Rémálmok gyötörtek. Végig azon izgultam, hogy mi lesz, ha elérjük a hegy alját és kiderül, hogy azon a meredeken egyszerűen nem fogunk bírni felfelé tekerni. Márpedig tolni ennyi kilométert biztos nem fogunk egy ilyen nehéz bringát!
Hamar eljött a reggel, csípős hidegre ébredtünk. Gyorsan összekészültünk és bereggeliztünk, majd jó kis parkolóhelyén hagytuk az autót és 5 óra körül elindultunk a nagy kalandra. A völgyön lefelé gurulva egyrészt a gondolat is kifagyott belőlem, másrészt viszont hatalmas szerencse, hogy véletlenül ebben a völgyben volt a kemping. Így volt 14 szinte forgalommentes kilométerünk, amikor lefelé gurulva egészen jól begyakorolhattuk a nehéz bringa egyensúlyozását. Ez kulcsfontosságú dolog.
Hamarosan megnyugodhattam, mert végre megkezdtük a hegyet és kiderült, hogy végtelenül lassan ugyan, de képesek vagyunk felfelé haladni. A pályarekordokat regisztráló automatából nyilván nem volt értelme, hogy jegyet vegyünk, hiszen lassúsági rekordot sajnos nem igen jegyeznek. A lassúság viszont sok mindenre jó. Például sokkal tovább lehet élvezni a csodás kilátást és az egyéb rendezvényekkel ellentétben minden jó kis helyen megállhatunk nézelődni, fotózni, falatozni.
Ha épp úgy érezzük, ciki, hogy pihenünk, akkor azonnal nekiállunk fotózni. Hát van mit! A legendás 21 hajtűkanyar már megint lenyűgöz, pedig nem először járunk itt. Baromi elégedettek vagyunk, hogy egy ilyen irdatlan nehéz és legendás emelkedőn, ahol még a Tour versenyzői is nyögve tekernek, szépen haladunk. Kényelmesen nézegetjük a szemben lévő nagy havas csúcsot, kedvenc sípályánkat, Les Deux Alpes-t.
Nagy szuszogva megáll mellettünk két országútis srác, és elismerő szavakkal beszélnek hatalmas csomagunkról. Azt mondják, ők a könnyű bringával is alig bírnak feljönni. Kérdezik, mi meddig megyünk? Na, erre muszáj volt hencegnünk, hogy ugyan már, mi még a Glandonra is felmegyünk. Teljesen elhűlve álltak tovább. Nekünk pedig nem maradt más, mint teljesíteni a hencegés tárgyát, vagyis ha egyszer végre erre a hegyre valahogy feljutunk, akkor máris továbbindulni a következőre. Mondjuk a mai terv eredetileg csak Alp d’Huez lett volna… Az is elég lett volna…
A kanyarokban sok helyen terülj-terülj asztalkával várják a sok szervezett túrán résztvevőt. Ja így könnyű… Mi meg alig vártuk, hogy beérjünk Huez faluba végre, ahol tudtuk régebbről, hogy van kút, vízhez juthatunk végre. Még kora délelőtt odaértünk, így az jutott az eszünkbe, hogy ez alkalommal ne másszunk fel teljesen a csúcsra, 1850-re, hanem tényleg menjünk át innen (1450-ről) a Glandon felé.
Igen jó ötlet volt, mert egy fantasztikusan jó galériaúton másztunk még tovább, míg kiragaszthattuk végre az első Imi matricánkat, az expedíció első hágójára, az 1542m magas Pas de la Confessionra. Gyanús, hogy itt túl sokan nem járnak, úgyhogy esélyes, hogy ott találjátok még a táblán a matricánkat.
Innentől fogva hatalmas gurulás következett Allemontig. Sajnos én mentem elöl, ami azért volt baj, mert nálam nem volt GPS, a térképet pedig nem volt kedvem elővenni. Így eltévedtem sajnos, ami ilyen helyen plusz 200 méter szint visszamászást jelent. Persze ebből is tanultunk valamit. Lenne értelme annak, ha elhoznánk a rádiókat…
Király volt a lejtőzés, bár eleinte csak óvatosan gurultunk, mert a nagy súly könnyen begyorsul és irányíthatatlanná válik, a fékezésről nem is beszélve! Allemont falu, a völgy aljában nagyon barátságos és hívogató, de nekünk még dolgunk van, irány a Glandon!
Szerencsére ez volt az a hegy, amiről nem néztem meg előre a szintrajzot, különben soha neki nem vágtunk volna. Két helyen is hosszú gurulással több száz méter szintvesztéssel hullámzik a hágóút. Mindegy még dél sincs, így nekiindulunk. A déli nap eléggé kiéget minket, a víztározó partján egy kis ligetben próbálunk kicsit lehűlni, és számolgatjuk, hogy van még sötétedésig kb 9-10 óránk, mégiscsak folytatni kéne a mászást.
Ami valaha jó ötletnek tűnt, az a valóságban kezd egyre keservesebb élménnyé válni! A Glandon nem adja könnyen magát. Tűz a nap, sehol egy árnyék, borzasztó meredek az út. A végén már arra vetemedünk, hogy teljesen a szembemenő sávban tekerünk, mert ott árnyékol egy icipicit a hegy. Itt is jön jó néhány bringás, és a Bon Jour mellé elismerő like-okat nyomnak. Ettől kicsit jobban bírunk haladni.
Végre-végre itt egy árnyékosabb kis domboldal. Azonnal ráfetrengünk és hanyatt fekve eszegetjük a rántott csirkecombot. Hamarosan rendőrautó áll meg mellettünk. Kissé megijedtünk, de a rendőrök csak azt szerették volna tudni, jól vagyunk-e? Hm… micsoda bringabarát ország!
Nagy nehezen továbbindulunk, de már jó sokszor meg kell állnunk pihenni. Végre felérünk egy kocsmához és már látom a lelki szemeimmel kezemben a hideg kólát, amikor Tomi közli, hogy majd egy feljebb lévő faluban vegyünk. Azt, hogy feljebb lévő falu már nem lesz, nos, sajnos azt nem tudtuk. Még jó, hogy mindkét kulacsunkba friss vizet töltöttünk a kútnál, mert ugye, mint utóbb kiderült, kútból is ez volt bizony az utolsó.
Hamarosan megkezdődött a szenya hullámvasút. Az a nagyszerű ötletem támadt, hogy legurulok, és filmre veszem, ahogy Tomi nagy csomagokkal ,ezerrel gurul lefelé. Jók is lettek a képek, csak sajnos kihagytam valamit a számításból. Tomi ugye lendülettel érkezik, és szépen lendületesen elindul a közel 20 %-os felfelén. Én viszont megpróbálok egyáltalán felülni a bringára. Persze nem bírok elindulni… Megpróbáltam tolni a bringát, hátha csökken majd a meredekség és vissza tudok ülni. Olyan durván meredek volt, hogy az erőlködéstől kicsúszott a lábam a bringáscipőből hátrafelé… Hát nem röhögtem túl sokat.
Pár száz méter múlva viszont egy kis bekötőösvényen sikerült lendületet szereznem. Előttünk sorra fordultak vissza a versenybringások. Túl meredek ez a rész. Mi meg tapostuk csakazértis! Kezdtük szívből utálni ezt a helyet! Nem is fényképeztünk túl sokat, annyira duzzogtunk, és megfogadtuk, hogy ide soha többé az életben nem jövünk vissza. Azóta számtalan alkalommal jártunk már arra, a hágó teteje a legkedvesebb helyünk a világon, ki nem hagynánk semmi pénzért. De ezt itt még nem tudtuk.
Csak másztunk és nyögtünk hosszú-hosszú órákon át, míg egyszer csak felértünk egy szép víztározóhoz, ahol megint volt egy lejtős rész. Jól megbeszéltük, hogy nem állunk meg a tónál, mert onnan már csak 200 méter szint a hágó teteje és akkor még világosban átgurulunk a túloldali völgybe, a kempingbe, így nyerünk egy napot.
Persze a lejtő alján mindkettőnket hívogatott a tó látványa, úgyhogy megálltunk. Milyen jól tettük! Csodás vadkempingező táborhely 1750 méter magasan! Még soha nem aludtunk ennyire fenn, és ezt rögtön az első napon kipróbálhatjuk, és rögtön vadkempingben! Woooow! De szuper!
Hamar találtunk helyet és hozzáláthattam a vacsorafőzéshez a kecskebogyós fűben. A gondot nem is ez okozta, hanem inkább az, hogy kb 3 deci vizünk volt kettőnknek összesen, kút sehol, nekünk meg ebből főzni kellett, inni, és holnap még van némi szint felfelé… A lényeg, hogy sikerült beosztani a vizet annak ellenére, hogy Tomi majdnem elvitte rutinból fogmosáshoz. De résen voltam ám 🙂
Az este hátralévő részében maradéktalanul kiélveztük táborhelyünk szépségeit. Sétáltunk a tó partján, néztük a hegyeket, a csillagokat és roppant elégedettek voltunk magunkkal. Azzal már kevésbé, hogy lefekvéskor konstatáltuk, hogy fürödni ugye nem tudtunk, maradt a nedves törlőkendő, amivel a ránk izzadt por még rettenetesebben kezdett ragadni, mi pedig így koszosan bújtunk be a hálózsákba, amiben még 3 hétig fogunk aludni…
