avagy a hegy, amit már a franc se kívánt, de ott volt
napi táv: 37 km és 1500 m szint
Rettenetesen fáradtan ébredtünk, indokolt lett volna egy pihenőnap beiktatása, de sajnos az előrejelzésből látszott, hogy a következő napokban kényszerpihenő várható. Elég sok esőt és hideget jósoltak. Na ez a hír nem igazán dobja fel a bringatúrázókat…
A mai terv az csomagos továbbhaladás lett volna, a Madeleine hágón (2000m) át a szomszéd völgybe. Tegnap azonban lefelé menetben megismerkedtünk a hágó egy kisebb szakaszával,és hát nem volt túl hívogató, vagy könnyű. Ezért aztán Tamás szabotálta is a csomagos verziót. Kénytelen voltam elismerni én is, hogy tulajdonképpen nekem is jobban esik a málha nélküli túranap.
Tomi inkább egyáltalán nem akart ma bringázni, de most voltunk itt és jó az idő, érthető, hogy mindenképp szerettem volna felmenni. Próbáltam rábeszélni, hogy nyugodtan pihenjen a kempingben, ha nem bírom majd legurulok, de nekem muszáj mennem.
Erre persze velem jött, hogy nem akar elengedni egyedül. Nagyon kedves tőle amúgy :-). Örültem, hogy velem jön, mert nagyon szeretek vele megosztani minden élményt, úgy az igazi. Hát most az alsó mászószakasz élményeit inkább nem kellett volna megosztanunk egymással, mert kb egymás agyára sikerült mennünk.
Rettenetesen bekezdett a hegy, végig 10% feletti emelkedővel. Az előző kétnapi terhelés miatt a lábaink betonkeményre álltak be, el kellett ismernem, hogy nem biztos, hogy ma fel tudtunk volna jönni ide csomaggal. Még málha nélkül is úgy haladtam, hogy megálltam mindegyik tök jó kilométertáblánál fújni egyet. Itt próbáltam megvárni Tamást, de a várakozó idő egyre-egyre nyúlt.
Matekoztam egy kicsit. Ha ez így megy tovább, a hegy feléig se jutunk fel ma, semmi értelme, forduljunk vissza. Tamás mondta, hogy menjünk még egy kicsit. Hamarosan tényleg kiakadtam, mondtam, hogy lesz egy falu, ott megvárom.
A faluban hívogató szép park várt, be is telepedtem oda. Eszegettem, iszogattam, szemléltem az érdekes geológiai jelenséget, néhány gombaszerű hatalmas sziklát. Ezek kemény kőzetek, a körülöttük lévő talaj lekopott és egy-egy oszlopon mered az égbe egy-egy hatalmas ingókő.
Végre megérkezett Tomi is. Juhé, mondom, akkor most indulhatunk tovább. De nem. Pihennie kell, és falatozni is. Ok mondom, ez jogos igény, akkor majd megvárom. Vártam-vártam-vártam míg végre úgy tűnt Tamáson az indulási izgatottság vesz erőt. De nem. Kell neki egy kellően takaró bokor…. Óh neee!!!
Elküldött, hogy menjek fel gyorsan, majd visszafelé itt találom őt a padon pihengetve. Nem örültem túlságosan, hogy nélküle kell mennem, de látható volt, hogy őneki itten hosszas dolga van még. Versenytempóban nyomtam le a maradék mászást, még a mérleghinta hajtotta fa körhintánál sem mertem megállni, mert nem akartam túl sok időt Tomi nélkül eltölteni.
A hágó felső része egy élvezetes kanyargós út a nyílt zöld réteken keresztül, nagyon tetszett. elég hamar felértem, majd gondoltam felhívom Tomit, hogy mondjam neki máris megyek le. Erre ő: mindjárt ott vagyok! Hú de jó! Úgy látszik magához tért!
Oké, a mindjárt az azért nem volt éppen mindjárt. Soká üldögéltem az út szélén eszegetve mire megláttam őt. Széles vigyorral az arcán érkezett, szóval mégis tetszett neki a hágó. Na ugye? Én megmondtam.
Jól kinézegettük magunkat, fotózkodtunk, Imrét ragasztottunk, sőt még egy kólát és egy jégkrémet is megengedtünk magunknak a hüttében. Akár, mint a kényelmi turisták.
Sajnos azonban északról egyre jobban fenyegetett a vihar, így elindultunk lefelé. Most már mindenre volt idő, a körhintára is, és arra is, hogy az egyik faluban útba ejtsünk egy bringaszervízt, ahol muszáj volt tartalék fékpofákat beszerezni, mert persze, hogy otthon maradtak ezek a kis apróságok. A fékek meg láthatóan erősen kopásban voltak, hiába a csomag miatti nagy súly a meredek lejtőkön eszi őket.
Hamar visszaértünk a kempingbe, ahol először is gondoltuk most már nem ártana rendezni a számlát, így bementünk a recepcióra, ami kivételesen nyitva állt. Benn látszott, hogy itt fontos a bringa: mindenhol a Tour de France-t jelképező kis életképek voltak. De jó lett volna hazahozni egyet 🙂
Ezután hosszasan élveztük még a pancsolást a medencében, de sajnos a viharfelhők most már igencsak közeledtek.
Ezermester férjem szuper kis beállót épített a bringáknak még én főztem a vacsit. Csak néhány kerítéselemet kellett kivenni a helyéről, de máris kész volt a jó kis fedél, amely életmentő volt, mert másnap reggel sem pakolni, se reggelizni nem tudtunk volna nélküle. Így viszont még esőben is viszonylag szárazon tudtuk tartani a felszerelést és egyszerűbben indultunk útnak.
