avagy mára már eleget tekertünk

napi táv: 69 km és 1700 m szint

• 

• 

Csodaszép  napsütéses reggelre ébredtünk. Mondjuk bármilyen fáradtak is voltunk, túl sokat nem tudtunk aludni, hiszen még ezt is meg kell tanulnunk, hogy hogyan pihenjünk jól egy ilyen aprócska sátorban. Épp, hogy elfér  egymás mellett a két keskeny szivacs. Annyi a plusz hely, hogy úgy fejmagasságban van egy apró beszögelés  és a bejáratnál meg a végén egy akkora kis hely, hogy a kormánytáskát bepréseljük.

Ha Tamás háton fekve alszik, akkor én csak élével férek el, és ha valamelyikünk fordul, akkor muszáj a másiknak is. Ráadásul első éjszaka tapasztaltuk ki azt is, hogy van az a bizonyos picit szélesebb pont, kb vállmagasságban, na, ez jobb, ha inkább fejmagasságba esik, és helyet biztosít a légvételnek. Ezt még nem tudtam és arra ébredek, hogy nem kapok levegőt, a sátorbelső az arcomra simul. Próbálom Tomit kicsit arrébb lökdösni, mert teljesen beékelt ide. Erre azt mondja reggel, hogy olyan jól esett neki, hogy éjjel masszíroztam…  Azt hiszem nem teljesen fogta a helyzet komolyságát.

Mindenesetre túléltem és a szépséges napfelkeltét bámuljuk, ahogy változik a tó színe és lesz egyre kellemesebb az idő. Gyors reggeli után hamar elindulunk, mert már nincs vizünk, és igencsak szomjasak vagyunk. Mintha a Croix de Fer tetején lenne valami kis ház, juhé, majd ott kérünk vizet! Ja, hogy ez a hágó nem esik útba? Sebaj azért csak felmászunk ide is.

Nem szívesen hagyjuk ott a tökéletes vadkemping-helyünket, de várnak a kalandok.  Először is egy 400 méteres szint leküzdése szomjasan a Croix de Fer-ig. A kilátás elvonta a figyelmünket a gondunkról. A kis hegyi patak vidáman kanyargott lefelé a zöld, virágos réten a hatalmas vízesés irányába. Lovacskák és tehenek szurkoltak nekünk kolompolva, oldalt pedig lilásan fénylettek a dolomittömbök.

Egészen hamar felértünk a kereszteződésbe, ahol akár a Glandon felé is mehetnénk, aztán pedig máris a Croix de Fer hágón (2067m) álltunk. Tomit megpróbálta egy versenybringás lehajrázni, de nem bírta. Teljesen ki volt a srác akadva, hogy kb akkor indultunk, mint ő, mégis mi értünk fel előbb, ráadásul ekkora pakkokkal. Ja, azt nem mondtuk neki, hogy mi a tótól indultunk, 1700-ról hatkor és nem a völgyből, mint ő.

Tomi beszaladt a kis menedékházba, hogy vizet kérjen. Hát itt nem volt túl barátságos a világ, mert muszáj volt venni egy kis kólát 5 euroért, anélkül ugyanis nem kaphattunk vizet… Na sebaj, azért élvezettel nézelődtünk a csodás hágón, először kétezer méter felett csomaggal. Közben japán turisták is érkeztek autóval, sherpával. Jót derültünk, hogy minek ide hegyi vezető, simán követhetők az ösvények! A sherpa még a csomagjukat is elrejtette a hatalmas zsákjába. Hiába úgy látszik ők más dimenzióban élnek.

Közben a japánok körében hatalmas sikert aratott Tomi napelemes töltőrendszere. Annyira aktívan vizsgálták, hogy félő volt, használhatatlanná fog válni. Szerencsére megúszta a cucc, mi pedig vidáman gurultunk vissza a kereszteződésbe, ahonnan már csak egy röpke mászás a Col de la Glandon (1924m ) csúcsa.

Gyorsan ide is felragasztottuk Imre barátunk matricáját, és sajnáltuk, hogy nem jött velünk. Itt beigazolódott, hogy jó döntés volt ám nagyon hamar indulni, mert a Croix de Feren még  élvezhettük a hegy nyugalmát, a Glandonon viszont vasárnap lévén már nyüzsögtek az autósok.

Vasárnap??? Jujjj! Lesz nyitva bármi is??? Fogytán a kajakkészlet, leginkább kenyérre és péksütire lenne szükség, főleg, ha holnap hajnalban akarunk indulni. Nem sok van már délig, amíg van némi remény egy pékséget elcsípni, így ezerrel vágtázunk lefelé. Húúú naaaagyon durván meredek, óvatosan kell ám fékezni, főleg nekem, mert akkor még nem volt tárcsafékem, a felni pedig kékes színben izzott…

Próbáltam minél kevesebbet fékezni, ezért történt az is, hogy az egyik kanyarban bevágtáztam a málnasorok közé. Ha lett volna még a bokrokon málna, akkor nem is panaszkodnék… Sebaj, túléltük. A lefelé amúgy nagyon szép volt, tudtuk is élvezni a kilátást, meg a szembe felfelé erőlködő kollegák szenvedő arcának látványát. Mi is a jó ebben? Egyikőnk se tudja, de mindenki nagyon élvezi szenvedés közben és örömmel köszöntjük egymást. A hangulat jeles!

Muszáj volt picit pihennünk is, mert találtunk egy jó kis kletter iskolát. Na, a sziklázást bringáscipőben nem annyira ajánlom, a merev talppal nem éppen biztonságos.

Aztán huss, tovább, mert vár a bagett. Gyönyörű falvakon suhantunk át, de sehol egy pékség. Végül beértünk La Chambre városkájába, ahol rövid tekergés után pont zárórára érkeztünk a pékséghez. Berontottam. Kérdezte a néni mit kérek? Erre én: mi maradt? Nos, 6 db bagett csak. Ok, akkor azt mind kérem!

Számos nézőnk akadt, akik jól szórakoztak azon, hogyan erősítjük fel a kétnapi kenyéradagunkat a bringákra. Szerencsére Tamásnak jó mentőötlete támadt és az egyik bagettet azonnal fel is falta, így csak 5 bagettet kellett elhelyezni. Mekkora ötlet a háló a csomagunk tetején! Alápréseltük valahogy a kenyereket, amitől a helyiek szívbajt kaptak, hogy szegény bagettek! Mi pedig hozzáláttunk, hogy megkeressük a kempinget.

Nyilván, hogy a város legszélén volt, ami nem is lett volna baj, ha ez a legszéle nem további kétszáz méter szintmászással egy nagyon meredek úton érhető csak el. Szuszogtunk felfelé a déli forróságban, majd nálam elpattant valami… Azt hiszem elfáradhattam. Leugrottam a bringáról és úgy ahogy volt az árokba löktem csomagostul, bagettestül. Az autósok értetlenül bámultak. Na ja, nekik más érzés azért egy kicsit az emelkedő.  Tamás szerencsére érezte, hogy nem tréfa a dolog, mert miután megeresztett egy ’te lökted be húzd is ki’ poént, hamar a segítségemre sietett.

A Bois Joli kemping egy mókás hely. A recepció nyitva tartása meghatározhatatlan, de van egy tábla, ahova egy cetlit kell szúrni, rajta a választott sátorhely száma és az időpont, hogy mikor óhajtunk fizetni. Simán működik. Fú, és még egy klassz medence is van, amibe mindjárt bele is kívánkoztunk a nagy melegben. Csobbanás előtt szerencsére eszünkbe jutott, hogy előbb talán alapos zuhanyt kéne vennünk, mert ciki lesz, ha majd körülöttünk kering a két napos koszfolt…

Vígan pancsoltunk jó soká, meg ebédeltünk és berendezkedtünk. Azonban még mindig csak 4 óra volt, így az a nagyszerű ötletem támadt, hogy másszuk meg a másnapra tervezett fantasztikus szerpentint, a Col Chaussy-t. A megközelítése nem volt egyszerű, csak egy többsávos út szélét találtuk. (Azóta tudjuk már persze, hogy ott a jó kis mellékutacska). A többi bringás is itt edzett, úgyhogy mi is szaporáztuk fáradt lábainkkal.

A faluban ivóvizet próbáltunk találni, amikor megszólított egy helyi bácsika, hogy hova tartunk. Amikor meghallotta, hogy itt fel a Chaussyra, elbődülte magát, hogy ne merészeljünk! Az lehetetlen és amúgy is van egy sokkal könnyebb út. Na, az ilyesmitől csak jobban érdekel minket a hegy.

Nos, a bácsi csak minimálisan tévedett, naaagyon durva volt a mászás. Déli szerpentin, vagy 50 fok a napsütésen. Viszont a látvány! Rengeteg kanyar közvetlen egymás felett, mintha befonták volna a hegyet. Eszméletlen izgalmas egy feljebbi kanyarból lenézni a közvetlen alattunk lévő többi kanyarra. Az egyik legjobb hely, ahol valaha jártunk.

Közben még interaktív élményekben is volt részünk, mert az út mellet megy felfelé egy Via Ferrata pálya is, és szegény csajszi nem mert tovább menni a függőhíd közepénél. A jószívű bringások persze hangosan szurkoltak neki. Végül nem bírtuk kivárni, sikerült-e a mutatvány, mert indulnunk kellett.

A jó kis kanyarok sajnos hamar elfogytak, de meglepetésünkre a hegy még nem igazán. Áthaladtunk azon a részen is, amit láttam a neten egy Tour fotón, és az fogott meg. Egy sziklatömbbe vájt szakasz, alattad a mélység, feletted rád hajlik a szikla. Nagyon izgalmas! Azóta tudjuk, hogy ez egy úgynevezett galériaút, és a legérdekesebb utak egyike, így 2017-es túránkat ezeknek az utaknak szenteltük és nem bántuk meg.

A forróságban Tamás a vérem is leszívta, hogy nem jön tovább. Mondom neki, hogy nem baj, gurulj vissza a kempingbe, ott találkozunk. Én mindenképp fel szeretnék menni. Mondta, hogy nem-nem, jön tovább. De nincs kedve… Uhhh, halálra fáradtam.

Ekkor lement a nap, és hűvösebb lett, Tamás mindjárt magához is tért és vidáman megelőzött. Én az utolsó vércseppeimen küzdöttem felfelé, ő pedig örömmel készítette a csúcsra (1533m) való érkezésemről a fotót, hogy, na,most kivételesen ő ért előbb fel. Egy tábla csoki elmajszolása persze mindent rendbe hozott köztünk.

Csodás gurulás várt még ránk egy szépséges kis erdőben. Egy baj volt vele, hogy volt néhány elágazó, kiírva semmi, a GPS meg nem jelöli… Épp tanakodunk, amikor egy nem messze álló magányos házból borotvahabos fejjel üvölt ki a bácsika, hogy merre menjünk. Kipukkadt belőlünk a röhögés.

Szerencsére az út tényleg a Madeleine hágó alsó részére vitt, ahol másnap keltünk volna át csomaggal. De a sorozatterhelés megbosszulta magát. Szomorúan fogadtam el Tomi javaslatát, hogy kerüljük körbe majd a hágót. Pedig ez volt az a hágó, ami Armstrong szerint is rettenetes. Nagyon izgalmas lett volna!

Azt még azért sikerült kifacsarnom Tomiból, hogy ok, tartsunk holnap egy pihenőnapot, én csomag nélkül feltekerek, mert muszáj, ő jön egy darabig és amikor elég neki akkor visszagurul a kempingbe és megvár engem a medencében lubickolva.

Jó ötletnek tűnt a dolog, így fáradtan, de elégedetten és én izgalommal is, zuhantunk mély álomba.