Szuszogva másztunk az egyre szebb úton, hangulatos hegyi falukon át. Hát megint egy hely, ahol lehetne élni, ahova vissza kell jönni gyalogtúrázni is, és majd ha nem lesz ez a fránya vírus, akkor a pékséget is lefosztanánk majd kissé; a teraszra kiülve, a hegyeket bámulva eszegetnénk.

Egyszercsak meglátom újra a gyönyörű Karthaúzi kolostort, amit annó láttam már, de akkor a sötétben korántsem tűnt ilyen barátságosnak. jó lenne megnézni, besétálni… de idén ha lehet sehova nem megyünk be sajnos. sebaj, eggyel több indok, hogy megint erre jöjjünk majd. főleg, hogy kezd egyre jobban tetszeni a hegy.

A falu után is folytatódik a meredek rész, de időben megállunk még eszegetni, mielőtt Tomi az én véremből akarna töltekezni. Sőt, mintha ma még jobban is bírná a máazást, mint én… Gyanús… roppant gyanús… Tuti meglesz ennek még a böjtje, és ma én még valahol elsírom magam. Na de addig is, élvezzük, hogy mindenki élvezi a tájat.

Itt a felső régióban már jó sok a bringás, érződik a hangulaton, hogy ez már az igazi kihívás hágók világa, ahol a Tour de France versenyzői is eltorzult arccal jutnak át. Hétfő van, nagyüzemben működnek az autósiskolák. Itt ugyanis felhozzák a tanulóvezetőket, hogy megtapasztalják a hegyi életet. Talán ezért is ekkora élmény itt fenn, a Francia-Alpokban tekerni, mert már az oktatók megtanítják a vezetőknek a bringások tiszteletét és védelmét.

Látva a feszülő izmainkat megtapasztalják, hogy nem direkt kitolásból inogunk ide-oda végtelen lassúsággal előttük, hanem mert a meredekség ezt teszi lehetővé… Megízlelik, hogy nem egyszerű a biciklist megelőzni. Mégis beléjükverik (mondjuk ők alapból türelmesebbek…), hogy ki kell várniuk azt a pillanatot, amikor a KERÉKPÁROS is úgy érzi, hogy biztonságosan megelőzhető, és csak akkor , vagy sokan még akkor sem, előznek. Megtanulják, hogy nem nyomhatják a szakadék szélére a veszályesn imbolygó csomagosbringást, mert még az is előfordulhat, hogy hirtelen eléjük esik.

Így alakul háét ki a respect, amivel türelmesen vigyáznak ránk az itteni sofőrök. Persze mi, bringások is gyakran udvariasan elenegedünk egy feltorlódott autósort, ha épp lehetőségünk van rá. Ha van hol biztonsággal megállni, ha onnan egyáltalán újra el bírunk a nagy csomagokkal indulni.

Lassan felérünk a hegyre, elég komoly az utolsó pár kilométer meredeksége. Rengeteg rendőrautó húz felfelé, de még ők is sziréna ki, és türelmesen megvárják, míg el tudjuk engedni őket, ők is tudják, hogy akkor szabadulnak leggyorsabban, ha nem siettetnek minket. Persze amint lehet, hamar átengedjük őket. Kedvesen integetnek, néhányan még szurkolnak is, ahogy az autósiskolás oktatók is teszik. Azért fura, valami történhetett fenn, mert rengeteg a felfelé igyekvő rendőr, sőt, a helikopter is megjelent. Ajajjj… reméljük, átjutunk a hágón és nem feleslegesen másztunk fel. tavalyról tudjuk, mikor fennragadtunk éjszakára a Lautarette hárón, hogy a rendőrök nem viccelnek ám…

Pedig a táj békés, nekivágunk az utolsó 11%-os kilométernek. A szeretett szint és távolságjelző táblák mindig mutatják, mi vár majd még ránk. Nagyon jópofák, szerintem ilyen a magyar emelkedőkön is jó lenne,növelné a kedvet, az autósoknak pedig mutatná, hogy igenis, helye van itt a bringásnak is.

Azért még a legvégére is jutott egy kis izgalmas fölénkboruló sziklafalas rész. Innentől már tényleg élveztük, csak rettenetesen feszültek az izmok, mert ahogy közeledett a hágó, az út egyre meredekebb lett.

Végül felértünk! Illetve először Tomi, és máris lelkesen lövi rólam a vicsorgós fotókat. Oh, de jó, hogy esélyt adtunk ennek a gonosznak vélt hegynek! Hiszen egyáltalán nem az, sőt gyönyörű! Az embernek kedve lenne egyszer még majd újra megmászni.

Fura volt, hogy bár vidáman szurkoltak nekünk a rendőrök, mégis rengetegen voltak, valami tuti történhetett. Tisztára, mintha a Tatort egyik jelenetébe csöppentünk volna, de erősen úgy tűnt, hogy ez nem filmforgatás. Nagyon komolyan rohangásztak, egyeseket kikérdeztetk, majd a komolyan felfegyverzett golyóállósok elindultak az ösvényen felfelé miközben már két helikopter is körözött felettük, Jujj… Végül nem sikerült megtudnunk, mi is történhetett, inkább gyorsan elhúztuk lefele a csíkot, nem lábatlankodtunk tovább.

Megkezdjük az élvezetes száguldást lefelé a csodaszép hegyek között. Hát lenne itt még hova kirándulni… Vissza kell térnünk! Látnivalóban nincs hiány, még jópár oldtimer autó is megfűszerezi a néznivalót.

Szeretjük, amikor ilyen klassz kis piknikhelyek várnak minket. Épp idje is felfalnunk a kajakészlet utolsó morzsáit és szemlélgetni a tájat. nem igazán siettünk persze, mert a hegyeket élvezni kell ám!

A sífaluba beérve komoly feladataink voltak. Egyrészt ki kellett, hogy derítsük, hogy a Croix Fry-on hol van kemping, esetleg van-e leghetőség vadkempingezni. Ki kellett állnom vagy egy félórás sort… pedig csak 3 an voltak előttem, de az egyik hölgy jakuzzit keresett és amikor már azt hittük, hogy minden kérdésére választ kapott, akkor újakkal állt elő persze, grr…

Na nem baj, érdemes volt kiállni a sort, mert kiderült, hogy a Croix de Fer-en nagyon tilos a vadkemping, mert minden része privát tulajdonban lévő legelő,mérges gazdákkal. de legalább Thrones városkájában van egy nem könnyen megtalálható kemping.

Huss, be még a boltba, ami szerencsére kicsi, de minden volt benne, amire egy esetleges vadkempingezés miatt extrában szükségünk van, az elfogyasztandó rengeteg kaját is feltankoltam és na végre, jégkrém!!! Ezt nagyon imádjuk kalandozásaink közt.

Jó is, hogy megtömtük a hasunkat, mert így csak kisebb mértékben szabadult el a pokol… Ugyanis, a falu után legurulva sajnos egy forgalmas enyhén emelkedő szakasz jött, ahol Tomi rákezdett: Legközelebb ő tervezi az utat, és soha-de soha nem megyünk majd át ilyen forgalmas összekötőszakaszokon, hanem csak úgy átlejtünk egyik hegyről a másikra. Aha… Hogy ilyen lehetőség nincs, az nem nagyon zavarja. Utáljuk a forgalmat és persze ilyenkor mindig én vagyok a hibás, hogy miért erre jöttünk…Hm… mintha ő javasolta volna a Colombiere megmászását.

Hiába látja a térképen, hogy nincs másik út, addig dünnyög, hogy milyen rettenetes túra ez (A Colombiere szépségét már rég elfelejtette), míg el nem sírom magam, mert persze én is fáradt vagyok és én is utálok autók közt tekerni. Ilyenkor valahogy megnyugszik, és mehetünk tovább.

Sajnos Throne felé egy igazi nagyforgalmú főúton van még vagy 10 kilométerünk 🙁 . Még jó, hogy lejt. Száguldva gurulunk. Csak el ne vétsük a lejtő alján a helyet, ahol balra le kell térnünk. Na de hogyan fogunk a száguldó autók közt bekanyarodni??? Egyszerűen. simán beengedtek.

Máris robogunk a kemping felé, és ekkor jön a nyakleves: ez egy csak lakóautók számára kijelölt hely. Oh…az a… , mostmár tényleg sírok, enni és aludni akarnék végre, de ha most még neki kell indulnunk és az épp kezdődő sötétségben kell a hágón felfelé mászva valami bújóhelyet találnunk, hát az nem lessz épp vicces…

Szerencsére a GPS-t böngészve kiderül, hogy csak van itt egy másik kemping, huh… Kedvesen fogadnak minket, a helyünk is jó, a víz meleg a zuhanyban, a kaja kész, a szomszéd fickó teljes szerelőládáját odacipelve még abban is segít nekünk amiben nem kell, a kemping népessége ámulva bámulja a csomagunkból előkerülő cuccmennyiséget… Mégiscsak jó nap volt ez! Ugye Tomi?