avagy egy újabb csúcs, ahonnan csodás (lenne) a kilátás, de idei formánk szerint persze megint felhők takarják…
Napi táv:58km és 1186m szintemelkedés
Már nagyon elegünk van, hogy rövid nyaralásunk lassan minden napja felhőbe burkolódzik, és eső fenyeget. Nem így képzeli el az ember az ideális Alpesi bringatúráját, de végülis, így utólag nézegetve a fotókat a beúszó felhőknek is van ám bája.
Meg a reggeli ébredésnek, amikor láthatóan megint esni fog. Na jó, mostmár elég! Húzzunk innen tovább! Az Annecy-tónál álítólag napos az idő. Már a közbeeső Big sem érdekel. A tegnapi meglepően nehéz 1500 körüli csúcsmászásból okulva mai terv szerint kihagyjuk az általam nagyon várt Chatillont, és a legrövidebb úton át lemegyünk a tóhoz. Hát, nem örültem ennek a verziónak, de legalább szerencsére volt még sok kakaótartalék, ez picit elfogadhatóbbá tette a helyzetet.
Kajánkat a kempingtartozék-tyúkoktól megmentve összecsomagoltunk, majd búcsút intettünk a bájos kisvárosnak. Igazából, ha hosszabb nyaralás áll rendelkezésünkre, akkor biztos, hogy maradunk még itt, kivárjuk a jóidőt, és felfedezzük ezt a gyönyörű vidéket. Majd talán egyszer, de most vár a napsütése Annecy tó.
Utunk lágyan emelkedve kanyarog a mesezöld réteken át az oykor felsejlő izgalmas, elő-Alpokbeli hegyek közt. Nagyon megörülünk, amikor a felhők kicsit nagyobb kilátást engednek erre a zöldelő paradicsomra. Nem mondhatnám, hogy túl gyorsan haladnánk, viszont ezzel fordított arányban, egyre gyorsabban fogy a rágcsi és csokikészletünk, miközben bámuljuk a hegyeket.
Lassú, szinte már meditatív szemlélődésünk közben egyszercsak felérünk az aznapi hágóra, a 900 méter „magas” Leschaux-ra. Na, gondolom, jó is, hogy megbeszéltük, hogy innen már csak gurulunk, mert nagyon össze kéne szednem magam, ha még 700 méter szintet fel kéne mászni… Ezt persze csak vígaszgondolatnak szántam magamnak, mert nagyon sajnáltam a Chatillon kihagyását, mert eszméletlen jól néz ki a képeken, ahogy az oda vezető szerpentínút is a falu felett.
Ott, nézd csak Tomi! Ott kanyarog fenn azon a falon az út! Klassz lehet… Kár, hogy kihagyjuk… , sóhajtoztam. De Tomi csak bámulta a sziklafalon meredeken tekergő utat… És egyszercsak kinyilatkoztatta: oda muszáj felmennünk ma! Mi a szösz! Megáll az ész! Ez alkalommal nem, hogy rábeszélnem nem kell, de miután rendeztem magamban nagy nehezen, hogy ez a kaland bizony kimarad, Tomi már lelkesen neki is esik a hágóútnak. Éljeeeeen!!!!
Igyekeztünk tartani a lelkesedést, mert a keskeny út marha mmeredek volt ám, szuszogva élveztük a kilátást, ahogy pár perc alatt máris magasból tekintettünk le a kis falura. Hú… de nem bántuk meg! Nagyon klassz ez az út, és még kalandokat tartogat!
Az út eszméletlen meredek volt, de nem siettünk. Nézelődtünk, élveztük a túrát. Legjobban azt a részét, amikor igen tempósan elhaladt mellettünk néhány egyformán öltözött, de csúnyán ziháló országuti bringás… Majd még több. Kedvesen köszöngettek, nekünk pedig kezdtek gyanússá válni. Főleg, amikor a kisérőkocsi is elment mellettünk, a Tour de France-ról megszokott vidám dudaszóval köszöntve bennünket, integetve. Bakker, ez a Touron szereplő egyik csapat volt, kompletten. Hű… Milyen jófejek voltak, pedig nekik turi nem ez ma az egyetlen hegyük!
Veszett „száguldásunk” amiatt is megakadt, mert az utat éppen karbantartották. Kissé megijedtünk, hogy bakker, na ezt totál lezárták, mehetünk vissza, na ne már! De mire betömtük az uzsit, megint szabad volt végre az út!
Csodás erdőkön tekertünk át, amikor egyszercsak újra kinyílt a táj, de sajnos rögtön világossá is vált, hogy túl sokat ma sem fogunk látni a csodás tájból. Olykor, egy-egy kis felhőlyukon át azért betekintést nyerhettünk, mit is láthatnánk, ha jó lenne az idő. Na de mindegy, így, a sűrű felhők közt haladva is érdekes élmény a kopár csúcs meghódítása.
Mire elértük a hegycsúcsot bele is értünk a felhőbe, hogy még persze egy jó kis záporral is lehűtsük magunkat, az amúgy is csak 8 foknyi melegben… Szerencsére a menedékház előtt a tető alatt találtunk pici védelmet, csak az a sok szúrós rózsa ne lett volna ott… Klassz tetkók lettek a lábamon, de legalább felöltöztünk.
A csúcs még picit feljebb lesz, ott a felvonó alatt. Érdekes, hogy más őrült túrázók is szivesen felsétáltak ide az eső ellenére is. Meg bringások is. Sok-sok országutis. Persze a csúcstáblánál mindenki lövi a szelfiket. Nyilván, hogy egy nárcisztikus jószágot kellett kifognunk, aki sajnos még a hideg szélben sem akart megfagyni, hogy a remegés legalább arra késztesse, hogy elinduljon lefelé…
Miután Tomi elhelyezkedett, hogy klassz csúcsfotót lőjön rólam, az utolsó métereken beelőzött a pojáca… Majd soká fotózgatta magát, miközben már többen vártunk a hideg szélben, hogy mi is fotózkodhassunk. Emberünk végre észrevette magát, erre tüntetőleg elkezdett a tábla előtt öltözködni, majd még regisztrálta magát az Instára, a facera, a Stravára stb… és végezetül felhívta anyukát…
Ezen a ponton már az én, amúgy tök nyugodt párom is kezdett kissé feszült lenni… Végre elhúzott a csóka, mi pedig lőhettük a megérdemelt csúcsfotót. Utána azért kuncogva elemeztük pojáca viselkedését és szerencséjét. Ugyanis, miközben helyezkedett a tökéletes szelfijéhez, megállt mellette egy kiránduló autós család (vagy 10 fő…) és mintha a csóka ott sem lenne körbeállták őt és fotózkodtak. Na nem vele akartak, csak a táblával, de így alakult. Elképzeltük a csávó fejét az instára készült szelfin, az integető arab túrázókkal körbevéve 🙂 .
Szerencsére elállt az eső, mi pedig remek lejtőzésbe kezdhettünk az elképesztően izgalmas szerpentinen, oda le a tóig. Egyszerűen király volt a száguldás a szuper aszfalton. Naaaagyon élveztük!
Hosszú, élvezetes és forgalommentes lejtőzés után el is értünk a tóhoz, ahol megdöbbentő volt a tömeg és a rengeteg autó. Szép, szép ez a tó, de gyorsan el innen! Főleg most, a Covid idején nem akartunk a téren sok emberrel osztozkodni. Hol lehet a közelben egy kemping, ahol nincs tömeg? Az előzőleg kinézett kempinget ma már biztos nem érjük el, hiszen eddig nem siettünk, és jól esne egy pizza is…
De először találjuk meg a szállást. tomi talál is egy kempinget a tó túlfelén, ami nem a parton van, talán nincs ott túl sok ember. Átvágjuk valahogy magunkat a szépséges Annecy tömegén, persze muszáj fotózkodni is, mert izgalmas látni, hol voltunk fenn nemrég.
Éhesen nyeltük a kilométerek a tó körüli bringaúton az eldugott kemping felé. Á, már csak azon az irtó meredek úton fel, és már meg is lesz a kemping! De Tomi!!!! Nem itt volt a kemping tábla, hanem 3 kilométerrel korábban! Miért mászunk itt fel? Mert nézd, itt a térképen a kempingjel! De mégis, milyen fura, hogy semmi tábla… Ennyire visszahúzódó lenne a hely?
Na, mondja Tomi, nézd csak itt is vagyunk! Itt vannak a mosdók. De hol a recepció? Nem akartam mondani, de a mosdó épülete úgy tűnt, mintha vagy 10 éve nem használnák, de Tomi ragaszkodott hozzá, hogy megkeressük a recepciót. Nincs, pedig ott egy nagy sátorral kempingeznek… Na mindegy, ha nem akarnak pénzt szedni, akkor majd itt vadkempingezünk, mint ők is, jutunk el a döntésig.
Ekkor azonban a sátorból megindul felénk egy kicsit mérges ember. Ez magánterület! Húzzunk innen! De… nem értjük… Itt a térképen, hogy kemping. Itt vannak a kiszolgálóépületek is. De valószínű valaki megvette az egészet. Érthetetlen, hogy egy ilyen csodás tó partján valaki eladja a kempingjét???
Na mindegy, ahol az előbb feltoltuk, most óvatosan és rettentő éhesen legurulunk. Nagy nehezen meglett a kemping is végül, ahol csupa kellemes meglepetésben volt részünk. Legfőképpen, hogy pont azon a napon érkeztünk, amikor itt járt a Flamm-os autó is, vagyis pikk-pakk nagyon finom, pizzára hasonlító vacsit sikerült beszereznünk. Ráadásul a hölgy németül beszélgetett velünk, ami nem túl gyakori ezen a tájon. Az étel szükségessége és finomsága az arcunkról leolvasható. Elégedetten hajtottuk álomra a fejünket a Menthoni várkastély alatt.
