Avagy teljesítettük a szinte teljesíthetetlent, miközben az időjárás még exkluzívabbá tette a kihívást.
Napi táv: 66km és 1500 méter szintemelkedés
Hát eljött végre a nap, amire tulajdonképpen az egész túrát építettük! A régóta vágyott hatalmas kihívás, a Strada dell’Assieta burkolatlan (sőt…köves) katonai útja. itt aztán mindennek klappolnia kell, mert nem egyszerű ám a feladat! Először is, nem árt, ha az időjárás esetleg tökéletesen stabil… Ugyanis gyakori a kőomlás, főként esőben, a villámok elől nincs nagyon hova menekülni, és ez nem olyan, hogy ok, akkor gyorsan legurulunk, hiszen egyik hágó éri a másikat (persze ez relatív, mert a kettő között hosszú, izzasztó mászások jönnek), és végig 2200 méternél magasabban, olykor 2500 méter felett járunk.
Vagyis a mellett, hogy igencsak magashegyi a kihívás még az is nehéz, hogy nem csak egy emelkedőt mászol, hanem az egy után még jön hét hágó… Mindezt köves úton, ahol a mi vékony kerekünkkel igencsak keresni kellett a nyomot, ahol egy-egy kő nem dobja egy pillanat alatt arrébb a kereket, hogy a keményen küzdő bringás máris a szakadék szélén egyensúlyozza a 27 kiló csomagot (meg a 10 liter vizet). szóval izgi lesz ám!
Szerdán vagy szombaton kell lennie ráadásul ennek a jó időnek, mert ezeken a napokon motorizált jármű nem hajthat ide be, juhé! Viszont tegnapelőtt hatalmas esőzés volt, ami aggodalomra ad okot, valamint a tegnapi 5 kedves motoros egyöntetű véleménye sem nyugtatott meg minket: Megkérdem őket, hogy szerintük, ezekkel a vékobnyabb gumikkal is meg tudjuk-e a túrát csomaggal csinálni. a válasz egyértelmű: Persze! Lehet! Talán! Kizárt! aham….
Mansi szerint viszont sikerülni fog! Hát hajrá!
Reggel nem nagyon akaródzott itthagynunk az eszményi táborhelyünket. Legszívesebben egyszerűen ide költöztünk volna. Ennél jobb már úgysem lehet! Na de aztán csak győzött a kíváncsiság és útnak indultunk.
Elértük hát az út bejáratát, kezdődhet a kaland! Azonban alig, hogy elindultunk rajta, kezdtek kétségeim lenni… Nagyon-nagyon nehéz volt a szakadék szélén a köveken irányítani a bringát. A két nyom között pár méterenként át kellett küzdeni magunkat a másik nyomba, mert ott talán könnyebben átfordul a kerék… Eszméletlen melós volt. Az én vízkészletemet fel kellett, hogy vegyem a hátamra, mert félő volt, hogy a kevésbé erős csomagtartóm a köveken való huppanásokban letörik esetleg.
Ígyhát abban állapodtunk meg, hogy ok, megpróbáljuk magunkat felküzdeni az első hágóra, és ott majd eldöntjük merünk-e tovább menni… Én már itt lent tudtam, hogy neeeem, nem merek, illetve nem akarok. A küzdelemben már az első pár száz méteren kimerültem teljesen. ráadásul nem volt kétséges, hogy sok helyen a meredekség és a kőomlások miatt tolni is kell… Már utáltam az egészet, de Tomi annál inkább belelendült…
Egyéb szempontból jól indult a túra. Az időjárásjelentés ha nem is stabil, de várhatóan igen jó időt mondott (tévedett). A kilátás pedig egyelőre fergetegesen szép! Nagyon-nagyon élvezzük a nézelődést!
A belátás a völgyekbe és a rálátás a környező havas csúcsokra a verőfényes napsütésben azért javította a kedvünket, és már bele is csúsztunk a kaland hangulatába. Hú… ha ezt megcsináljuk lesz ám miről mesélni. Bár így utóbb, a képek sem teljesen adják át a sok csodát, ami itt vár.
Már megemésztettem magamban, hogy bár Tomi olykor teljesen kiakad az egyszerű emelkedőktől, és sztrájkba kezd, hogy muszáj kikapcsolnom a rádiót, hogy ne szívja le a vérem, ez alkalommal a lehetetlen küldetés szárnyakat adott neki… Teljes szívvel belevetette magát a projektbe. Én meg matekoztam szokás szerint…. Van elég vizünk, ha muszáj, hát fenn alszunk valahol. Ha így haladunk, akkor is éjjelre meglesz ez a 36 kilométer Sestrierig valahogy… még gyalog is. Amúgyis, az utolsó 7-8 kilométer tuti aszfaltos kellene, hogy legyen… Hát nem volt az…
A bemelegítő szakasz után meg is érkezett az igazi élvezet: Hú… látod hol megy ott fenn az út???? Képesek leszünk oda felmászni? (Naná! ). Ezeket az elképesztő szerpentineket! Mégis élvezem!!!!
Kicsit kanyarodik az út, bebújik egy szikla mögé. Na mi ez már? Erős szél fogad minket, mintha hirtelen egy teljesen másik világba csöppentünk volna. Fenyegető esőfelhők húznak át, vagy trónolnak a csúcsokon. Benn a felhőben van, hogy semmit sem látunk. Tisztában vagyunk vele,hogy a magas hegyekben gyorsan meg tud változni az időjárás. de hihetetlen, hogy az előző kanyarban még forró nyár volt, itt meg hirtelen metsző tél….
A csúcson tanakodásba fogunk. Vállalható-e az út további számos hágója ebben az időjárásban? Nem vagyunk a mindenáron meg kell csinálni típusok, hiszen jobb, ha életben maradunk, mert annyi közös kaland vár még! A Colle Pantani tetején átélt vihar és a mellettünk lecsapó villámok adta élmény után még jobban átgondoljuk az efféle helyzeteket.
Tomi élvezi a hegyet (én is, csak marha melós…), és szerinte mivel van egy csomó bunker, majd bebújunk valamelyikbe, ha kell. Ez így valóban izgalmasnak ígérkezett, és növelte a biztonságérzet faktort nálam is. Más kérdés, hogy a felhőben-ködben az egész úton csak egyetlen, árva pici bunkert sikerült észrevennünk. Az időjárásradart is nézegetjük, de nem nagy segítség, mert nulla a térerő. Hát jó, ha annyira akarod Tomi, induljunk neki…
Olyan volt, mintha kizárólag felfelé mennénk. Végetérhetetlen mászások láncolata. Amikor lefelé mentünk, az sem volt épp egyszerűbb. Kihalt táj, alig egy-egy elektromos-bringással találkozunk. Na, itt átélhetjük a magányt, csendben szemlélhetjük (szemlélhetnénk) a tájat. A felhők miatt egészen félelmetes élmény.
Újra a Sestrieri völgy felett haladunk, hiszen az út hol a Susai, hol a gerincen túli Sestrieri völgybe néz le. Sestrier felé legalább olykor lelátunk. Te jó ég! Odáig kell majd leereszkednünk? Az is elég érdekes, ahogy a nap folyamán hósapkát kapnak a szemközti csúcsok…. Főleg, hogy a túránk további napjait arrafelé terveztük.
Utunk egyre csak kanyarog hol fel, hol le, felhőből ki és be. Időtlenül. De nem bánjuk. Minden kanyar újabb szépségeket rejt. Mostmár tényleg élvezzük! Néha elérünk egy újabb hágót, ahonnan meglepő módon még feljebb vezet az út… Csak a bunkereket hiányoljuk. De így, hogy nem bújunk be megint felfedezni valami lyukat van némi esélyünk, hogy a mostmár durvának kinéző esőfelhő előtt érjünk le a hegyről.
Az út vége felé már sűrűbben követik egymást a hágók. Mind nagyon szépek, bár tábláik érthetetlen okokból sokszor alig olvashatók sajnos. Azért, ahova lehet matricát ragasztunk.
Egyszercsak megváltozik a táj, a kietlen sziklás terep csodaszép és izgalmas zöld rétekre vált. És az egyetlen bunker is épp kilátszik a felhőből. ezt a szakaszt nagyon élvezzük! Mintha Jósvafő dolinás részein járnánk, csak sok-sok száz méterrel magasabban. Ráadásul már nagyon közel van a napi végállomás, Sestriere. Ahonnan majd tovább is gurulhatunk ma még.
Végre-végre elérjük az utolsó hágót is, a Seguret-et. Ideje is volt már, hiszen kezd esni… Kemény lesz így a lefelé, főleg, hogy a terepjárók mély vályúkat szántottak az útba sajnos. De azért a sietésbe belefér még egy kis hátborzongató nézelődés. Képes tábla mesél róla, hogy a világháborúban itt a partizánok szörnyen megjárták, hogy itt bújkáltak. Szinte az egész hágó egy nagy emlékhely. Mi is csenddel tisztelegve távozunk.
A lefelé út majdnem nehezebb lett, mint a felfelé a nyomvályúk miatt. Az eső is rákezdett, mi pedig elszontyolodtunk, hogy na, véget is ért az év kalandja. Na de nem azt vártuk szuszogva eddig, hogy érjünk már végre ide? Ki érti ezt…. Az eső rendes volt, csak akkor kezdett igazán bele, amikor épp elértük Sestrierben az aszfaltozott utat, melyen rögtön tábla is jelezte, hogy van ám itt kemping! Juhé!
Aha… Csakhogy ez itt kérem Olaszország…Ahol a kemping sem feltétlen kemping. Kizárólag lakókocsival vehető igénybe. Gondolkoztunk rajta, hogy nem érdekel, akkor is sátrazunk itt, de egyrészt a szakadó esőben nem volt kedvünk sátratverni, másrészt pedig túl világos volt még, hogy elrejtőzzünk. Így aztán be a városba, ami egykor téli olimpiát rendezett, ma pedig miliom edzőpályából áll, majd huss, gurulás lefelé Cesena Torinesebe. Elvileg ott van kemping! Az eső meg szakad…
Már annyira elviselhetetlenül esett, hogy Cesenaban jobb ötlet híján egy bringabolt előtti kis száraz részt egy az egyben befoglaltunk. Az itt szerzett tapasztalatnak később még a Lautaret-en nagy hasznát vesszük. A kempingről sajnos itt is messziről látszott, hogy csak lakókocsival… Arra gondoltunk, hogy itt a jéghideg, de száraz helyen megvárjuk még besötétedik, és akkor beosonunk a kempingbe, reggel meg hamar távozunk. Addig is befaljuk amink még van.
A terv nem volt rossz, csakhogy akkor holnap hajnalban tuti egy csuronvizes sátrat kell hamar elpakolnunk. Ehhez pedig nincs kedvünk. Végre van net. Nézegetjük hol a manóban lehet a közelben kemping… Van. Nem is túl messze… Csak köztünk van az 1700 méteres Montgenevre hágó… Ami szép ugyan, de baromi forgalmas és onnan dől az eső épp…
Van időnk felépített vitát folytatni, Pro és kontraérveket alaposan kifejteni. Végül Tominak remek ötlete támad. Úgy néz ki, hogy este kilencre eláll az eső! Mindig is akart éjszakai túrázni! (Jaj…bevillan itt egy- két majdnem sikeres éjszakai túra viszontagsága). De én ehhez már fáradt vagyok! Aludni akarok és főleg meleg kaját enni. Sokat!
Viszont ezúttal Tominak igaza van. Bár semmit sem fogunk látni az éjszaka közepén a hágó fennséges francia oldalán, de éjjel talán nem kell tartanunk annyi kamiontól sem. Mert ez egy tranzithágó, de valamikor a kamionoknak is aludniuk kell….
Percre pontosan kilenckor eláll az eső, így neki is vágunk a gomolygó párában az újabb hágónak. Persze mindenünk vizes lesz, mert bár nem esik, de óriási a pára, ami a hegyből visszaszáll. Vidáman integet nekünk kedvenc gyalogtúránk olasz kapuja, a Chaberton, amit majd montival mindenképp újra megmászunk. Most egyáltalán nem látszik sajnos a 3100-on lévő erőd.
A Montgenevre eleinte nem igazán lett a kedvencünk. Még mindig teli hangos kamionnal… De… három kilométer múlva… Az autóknak új alagútjuk van, míg a régi kizárólag a bringásoké! Juhé! Semmit nem látunk a völgyből ugyan, de az alagutakban legalább jó meleg és nyugi van. Talán itt kéne aludnunk. Á… már mindjárt fenn vagyunk!
Az alagútból már majdnem a francia határon bukkanunk ki. Kinn állnak a határőrök. Jaaaj, ne már! Éjfél múlt és most ki fognak minden vizes izét pakoltatni????? De nem, ők csak üdvözölni jöttek minket. Sorfalat állva integetnek, hogy Bon Voyage! Azta! Micsoda élmény is tud lenni egy határátlépés! Nagyon tetszett a hangulat, amit teremtettek.
Sajnos ez az irtó hideg miatt soká nem használt. Fel kéne tenni a komoly lefeléhez a meredek szerpentinen a nagylámpát. de Tomi… az az egész túra alatt a táska legalján lapul. Ki nem pakolom, mert megfagyok. Így történt hát, hogy bátran engedtem neki a kemény lefelében a bringát, mert az én lámpámmal semmit sem láttam, így a veszélyes mélységet sem, ami az út szélén kezdődött. Tomi szorosan a nyomomban, hogy kissé világítson az ő nagy lámpájával. Érdekes élmény volt.
Briancon határában hamar meg is lett a kemping, a táborhely kissé nehezebben. Bizonyára nagyon örvendtek a lakók a hajnal kettes érkezésünknek, hiszen minden parcellára azt hittük, hogy üres, és biztos, ami biztos, a nagy lámpával jól átvilágítottuk. De mind foglalt volt. Végül, ahogy reggelre kiderült a petanque pályán sikerült sátraznunk…
