avagy, hogy történt, hogy 4 órányi alvással három különböző napi Tour szakaszt is sikerült élőben élveznünk. 2. rész
Napi táv: 92 km és 1900 méter + 45 km 500 méter szintemelkedés
A történetünket ott vágtam félbe, hogy a tegnap délutáni-esti durva jégesős viharban csak a Lautaret-re sikerült feljutnunk. A szakadó esőben, csapkodó villámok közt semmi esélyünk sem volt továbbmenni, miután megnéztük a Tour de France szakaszt. Mondjuk a rendőrök amúgyis csak lefelé engedték a forgalmat, vagyis inkább hajtották le az embereket.
Eszméletlen volt a káosz, rengeteg gyalogos és bringás rekedt fenn a zord időben a hegyen. Mi egy bolt előtti kis fedett, de oldalt sajnos nyitott helyen találtunk menedéket. Az összes ruha fel, cipőstül be a hálózsákban, jól egymáshozbújunk és így ülve próbáljuk kibírni az éjszakát, a vihar elvonulását.
Sajnos a szél erősödik, a kis hajlékunk nem igazán véd minket a széllökésekben. Brutálisan fázunk már, vacog folyamatosan a fogunk… De még sokára fog reggeledni… Lassan telik az idő. Alvásról szó sem lehet, ahhoz túlságosan fázunk. Folyamatosan nézzük a radarképet… Semmi jóval nem kecsegtet. Ez a vihar nem akar elvonulni. Félelmetesen szépek a felvillanó fények, és ijesztő a szinte rögtön érkező hangos csattanás… Hú, ezek közel vannak!
Hajnali kettő felé nem bírjuk tovább a fázást. Tomi szerint mehetünk, elment a vihar… Aha… Továbbra is jól láthatóak a felvillanások, de már talán valóban eltelik pár másodperc a csattanásig… Viszont a Galibier csúcsáig nincs menedék. A villámlás életveszélyes lehet a hatalmas sziklák mellett. Ráadásul bármi a fejünkre eshet az óriási kövekről. Nehéz ügy… Normál esetben kizárt, hogy elinduljunk, hiszen tudunk egysmást a helyes magashegyi magatartásról.
De most nincs mit tenni… Indulunk. Különben megfagyunk. Van egy kis esőszünet, hátha felérünk azalatt. Végülis már csak 600 méter szint a hágó.
Még egy kis taktikai megbeszélés (ha újra lecsap a vihar, akkor gyorsan legurulunk ide, a viszonylagos biztonságba) és már is belevetjük magunkat az éjszaka sötétjébe. Néhányan furán néznek ránk, ahogyan felfelé indulunk, de nem törődünk velük. A gyönyörű hegyből persze semmit sem látunk, csak néha felsejlik egy- egy hatalmas sziklafal felettünk. Elég félelmetes…
Én alapjáraton sem igazán szeretek sötétben tekerni, Tomi viszont persze megint elemében van. Izgi!!!! Én egy picit azért másképp jellemezném a helyzetünket, még akkor is, ha a villámok most valóban nem a közvetlen közelünkben csapkodnak épp. Sötétben elég bizonytalanul mozgok, főleg, hogy fáradtak vagyunk, ezért a tempónk lassabb, így jobban inog hátul a felszerelés. egyetlen kis hiba, és már lejebb is vagy néhány 100 méterrel. Az út széle egyben többnyire a sziklafal széle is, de nem gáz, mert a sötétben úgysem látjuk, hogy még korlát sincs… (csak tudjuk, mert jártunk már itt).
Egy idő után az első lámpát inkább le is kapcsoljuk, hozzászokott a szemünk a sötéthez, így nagyobb látószöget tudunk felfogni, meg az út mellett rengetegen alszanak a sátrakban. Őket sem akarjuk zavarni. Csak a hátsó lámpa világít, mert néhányan már meg is indulnak, hogy lakóautóikkal áttelepüljenek a holnapi királyetapra, az Iseran hágójára.
Jó lenne látni is valamit, mert a sziklák eszméletlen látványosak amúgy, a sok-sok lakóautó meg sátor pedig nagyon hangulatos. Csendben mászunk tovább, egy idő után már én is kellemesnek érzem az éjszakai túrát. Te Tomi, hát lesz mit mesélnünk! Bár nehéz elképzelni, hogy bárki is át tudná teljesen élni az ottani érzéseink. De legalább már nem fázunk, jót tesz a meredek emelkedő. Kezd egész romantikus lenni a kaland.
És megérkezik egyszercsak a pirkadat is. Szép lassan kezdünk egyre többet megsejteni a tájból, egyre hangulatosabb lesz a lakóautók világa is.
Egyre jobban élvezzük az éjszakai-hajnali mászást. A néhány ébrenlévő lakóautóstól elismerő tapsot kapunk, ők is meglepődnek jöttünkre azért. Egyre jobban elragad minket a hangulat. Már megint valami gyönyörű őrültséget csinálunk mi ketten… A völgybe lenézve látszódik már a kis éjjeli menedék is. Hú, mennyit feljöttünk már!
Egyre inkább úgy tűnik, hogy valami káprázatos napfelkeltére fogunk felérkezni a Galibierre. Igazán felemelő és romantikus csúcstámadás lesz. Ez a hegy amúgyis megérdemli a kitűntetett figyelmet, hiszen ő az egyik nagy ikon, ha nem a legnagyobb. Egy ilyen különleges érkezés teljesen helyénvaló ide. Nagyon elégedettek vagyunk magunkkal, a bátorságunkkal és a teljesítményünkkel, A csúcs pedig csodás a felkelő nap halvány fényében.
A nappal együtt megérkeztünk mi is. Fantasztikus élmény volt! Nagyon jó volt, csak kettesben lenni, élvezni a csendet és a pazar kilátást! Ettől még a fejünkön látszik azért a fáradtság.
Jó lett volna egy közös kép is, de sajnos senki nem járt errefelé. Jól kinézelődtük magunkat, majd engedve a gyomrunk korgása nyújtotta hívogatásnak gurulásba fogtunk. Elképesztően jó ez az északi lejtő a remek szerpentínekkel, igazán élvezhető! Lenne… ha nem lennénk ilyen éhesek és fáradtak… már 26 órája nem aludtunk és meleg kaját is csak két napja ettünk. Nagyon nehéz figyelni, pedig keményen kéne koncentrálni a meredek, éles kanyarokban. Nem mondanám, hogy ez lett volna a kedvenc lejtőzésem emiatt…
Végül leértünk Valloire-be, ahol a tegnapi Tour befutó volt, és még mindenfelé csapatbuszok parkolnak. Biztosan nagyon hangulatos volt, de a legfantasztikusabb számunkra most mégis inkább az, hogy már nyitva a kis pékség, kólája is van, illatoznak a finom péksütik. Lerogyunk egy padra és tömjük magunkba a jól megérdemelt kaját, hiszen ahhoz, hogy kijussunk a völgyből, előbb még meg kell másznunk a Telegraph-ot is… Szerencsére ez a hágó ebből az irányból inkább csak egy pukli, főleg így, hogy végre újra feltöltöttük az éléskamránk.
Sajnos mások is felébredtek, mindenki igyekszik az új szakaszra… Buszok, kísérőautók, lakókocsik, pfúj de nagy a forgalom… Szerencse, hogy hamar felérünk a hágóra… Viszont annyian jönnek, olykor olyan gyorsan, mintha a bringások nem is léteznének, pedig ők is épp egy bringarendezvényre igyekeznekl ennyire, hogy egy-egy autó majd kivasal. Az úton átjutni, és fényképezni szinte lehetetlen, pedig amikor 2014-ben itt voltunk, szinte kihalt volt az egész hágó…
Ezután belevetettük magunkat a forgalomba, mert jó lett volna egy klasszat gurulni le a hegyről… De ehelyett állunk a dugóban, fékezgetünk, brrr…. Mért nem mennek ezek is inkább bringával??? Így sosem fogunk leérni. Szerencsére egy tévétársaság autója a pártfogásába vesz és az ő árnyékában biztonságban leérünk a hegyről. Na, itt már teljes a dugó, nem mehet már senki sehova. Épp zárják is az utat. De mi huss… Furfangosan besurranunk az éppen záródó kordon közt! Éljeeeen! Ha pár másodperccel később érkezünk, akkor már be nem jutunk a teljesen lezárt gyorsforgalmi útra, ahol egy élmény a száguldás lefelé, a következő szakasz rajtja felé.
Igazából ezt a szakaszt nem is akartuk megnézni, de ha már így alakult, és pont itt vagyunk, és ennyire élveztük a lezárt utat nézzük csak meg. Rajtot még úgysem láttunk. Sajnos azt nem tudtuk, hogy a rajtceremónia még egy kilométerrel lejebb van… De nem baj, oda már úgysem fértünk volna be, így viszont a lassúrajt és a rengeteg eldobált ajándék mind a mienk. Már igazán nem akartunk ajándékot gyűjteni, de a karavánnak egyszerűen nem lehetett ellenállni…
A karaván az egész Tour legjobb része szerintem. Nagyon szeretjük!
Várakozás következett megint, amit kajabeszerzéssel töltöttünk. Hamarosan pedig máris vezetik fel a mezőnyt. Elöl a megkülönböztetett trikósok, a többi srác próbál elszánt fejet vágni, hiszen mutatják őket a kamerák. Alaphilippe pedig a mezőny legvégén érkezik, a tömeg ünnepli, hiszen még rajta a sárgatrikó. Egy kis francián! És ha nem fújták volna le a downhillt az Iseranról, akkor nagy eséllyel rajta is maradt volna…
Na hát akkor ma le is tudtuk a második szakaszt is, igaz, hogy mi közben nem aludtunk, csak a versenyzők. de sebaj, most megyünk, és mindjárt odaérünk a kempingbe a Madeleine lábához és jól kipihenjük magunkat, meg még pizzat is veszünk.
De mi az a dörgés ott??? Óh, ne már! Megint egy brutál vihar… Biztosan gyorsan elhúz majd! Nézzük csak a Bergfexet. Ááááá, neeeee!!!!!! Sűrű jégeső, brutál villámlás egészen holnap délutánig… És 1-2 óra múlva kezdődik is. a következő jópár napra is hasonló időt jósolnak. Basszus… Fú, de fáradtak vagyunk már! De kéne a pizza is már!
De az egyetlen okos döntés, ha megpróbáljuk még a vihar eldurvulása előtt elérni az autót, vagy legalább a Madeleine tetejét, (onnan már csak gurulunk, nem annyira érdekes az eső…ahaaa…mert különben napokig dekkolhatunk a sátorban…
Hogy az eső lefelében is érdekes tud ám lenni, az pont a mai Tour szakaszon derült ki. A srácok itt lenn, a napsütésben még mosolyognak, de fenn, az Iseranon már egészen más volt a helyzet… Megindult a sárlavina. Izgalmas videók készültek, ahogy a versenyzők menekülnek a sár elől. A szakaszt persze lefújták, a lejtőzés elmaradt, az Iseran tetején lévő sorrendet rögzítették, a versenyzőket később autóval szállították át Tignesbe, az eredeti célfaluba.
Alaphilippe-nek csak a lejtőn lett volna esélye megtartani a sárgatrikót, a tévén mutatják is, ahogy sír, mert megtudta, hogy a szakasz törlésével bukta az elsőséget. Nagyon szimpatikus figura, nagyon szurkolok neki, hogy egyszer nyerhessen!
Már csöpög is az eső, sőt szakad… Ez nem lesz vicces! De a nagy vihar még odébb van, vágyakozva intünk hát búcsút a kempingnek, ahová az alvàst terveztük és nehéz szívvel megyünk el a pizzeria mellett is. Engedélyezünk magunknak pár igazán finom cukrászsütit, hátha meghozza a kedvet a mumushegy megmászásához. Háromszor kellett ide felmásznunk, mire végre kiderült, hogy gyönyörű hegy és imádjuk! Ez még a második verzió volt, marhára nem kivántuk már alvásmentesen, hogy a harmadik napra tervezett túrát is lenyomjuk ma… De nincs mit tenni, nekifeszülünk a brutál meredek útnak. Nagyrészt végig 10%-os az emelkedés, ami a nehéz túrabringával nem túl vicces…
Tomi eleinte egészen jól halad, hiszen szerinte végre legalább nincs nagy meleg. Na ja, csak épp egyre közelebb csapkodnak a villámok… Ennek aztán már fele sem tréfa! Kezd elég veszélyessé válni megint a helyzetünk. Olyannyira, hogy (Ééééén….!!!!!!!) még stoppolni is próbálok, de sajnos akkora a meredekség, hogy senki nem áll meg nekünk. Pedig lakóautók is elhúznak ám, ha már lefújták az Iserant, húznak át a holnapi Val Torrens szakaszra bringásokat nézni. Kafa. Esetleg nem akarnak bringásokat menteni? Hát nem igazán, sajnos…
Egyre elkeseredettebben mászunk, egyre fenyegetőbb a vihar, a híres Gite-k, pedig mind zárva, hiába próbálkozunk. Útbaesik pár sífalu, de szállást sehol sem találunk. Már egészen elkeserítő a helyzetünk, eszméletlen elfáradtunk, növekszik a hisztifaktor mindkét félnél. 1600 méternél van az utolsó sífalu. Már tombol a vihar. a hágót tuti nem érjük már el, Tomi már gyalog tolja, különösebb lelkesedés nélkül. Megértem. Éhes vagyok… És elegem van. Szép kis nyaralás, ugye?
Előreszáguldok, hogy így este 11-kor feltérképezzem a falut… És juhé! Egy öszkomfortos, nagy, fűtött termes köz-wc! Voila!!!! Szuper! A bringát betolhatjuk, fólia le, van melegvíz, mi kell még????
Például az, hogy amikor Tomi végre megérkezik, akkor örüljön a lehetőségnek, és ne azt mondja, hogy márpedig ő MA nem hajlandó köz wc-ben aludni, mert mi van, ha valaki jön ellenőrizni. De ebben a viharban??? Kizárt! De ő akkor sem, nem érzi ezt így kényelmesnek. Micsoda????? Ezt a szót MA nem is ismerem!
Ránézek és igen, van az a pont, amikor már nem vitatkozok tovább. Ő annyira fáradt, hogy talán már azt se tudja mit miért mond. Végülis én voltam a versenyző egykor, én cibáltam őt csomaggal a hegyekbe… Nekem kell megoldanom. Megadóan vonulok ki a szakadó jégesőbe. És láss csodát! Egy pincértől kapott tipp alapján felcsengetem a síhotel édesdeden alvó recepciósát, aki mintha mi sem történt volna, olyan természetes kedvességgel fogad.
Egy szoba reggelivel 99 EUR kettőnknek. Reggeli nélkül nem lehetne olcsóbban? Sajna az benne van az árban. Tyűűű… Ennyi pénzből 9-10 éjjelt is eltöltünk egy jó kis kempingben, sőt ha vadulunk még többet… Ok, visszamegyek a férjemhez, megbeszéljük és mindjárt jövünk. Ez kb 45 perc volt, ez a mindjárt…
Tominak tetszik a megoldás, már csak azt kell megtudnunk, hogy a kártyánkat itt elfogadják-e, mert készpénzünk bizony már nincs ennyi… Felcsengetem hát megint a kedves recepcióst… Igen, elfogadja! Vivát! Na akkor ide beköltözünk! A francia vendégszeretetről annyit, hogy a ronggyá ázott baromi nehéz bringákat és csomagokat a kedves recepciós hordja be, a táskákat fel is viszi az emeletre kisebb nyögések kíséretében. Bringáink pedig a szárítószobában melegednek és folyik le róluk a sok kosz…
Kint dúl a vihar, szakad a jégeső. De benn meleg van végre.Alaposan megfürdünk, mosunk is, mert itt van hol szárítani, ugyanis van párátlanító rendszer. Éljen! Azt reméljük, hogy így hajnal egykor a tűzjelzőberendezés nem fog beindulni a szobában, merthát vacsira már nincs pénz, gázfőzőn főzzük a szobában a tésztát, amire már csak kakaó jut. Szerencsére ezt az eljárást a recepciós már nem látta…
Reggel korán ébredünk, mert reggelizni csak 9-ig lehet, mi pedig oltári éhesek vagyunk. Azt hiszem, mind a 99 Eurot lelegeltük… Ugyanis svédasztalos reggeli volt. És igen, tudjuk, hogy nem illik… De bizony mi mindent felzabbantottunk. A különlegességeket háromszor is kipróbáltuk. Csak kétszer akartuk, de a kedves alkalmazott vigyorogva hozott a helyi specialitásokból egy harmadik adagot is… Nem éppen átlagtúrista fogyasztásunk volt, de ez a recepciósbácsinak cseppet sem szegte kedvét. Még a kulacsunkba is sört akart csapolni.
Addig reggeliztünk, hogy a gyönyörűnek ígérkező idő megadta magát a közeledő viharnak. Ma sem ússzuk meg az elázást, az tuti…
Nincs más hátra nekiindulunk, hogy hátha még a vihar előtt le tudjuk tolni azt a maradék 500 méter szintet a hágóig. Nyilván nemtudtuk. Ilyen ködben még életemben nem voltam, a saját kezem sem látom a kormányon, Majd érkezik a szél és a szakadó jégeső… Már nem is mondunk semmit, csak tapossuk felfelé.
Száz százalék rommá ázva érjük el a hágót, de kit érdekel már… Itt átöltözünk melegbe és már csak lecsorgunk. A kocsiban száraz a ruha, a zuhanyban pedig meleg a víz. A hágón vendégszerető az étterem, a bringásoknak nyitvahagyták a napernyőket, az alatt lehet öltözni. aki akar az étterem wc-jében is szárítkozhat, öltözhet, még törölközőt is kaptam. Különben elfogyott volna az összes papírtörlőjük mire a lábamat szárazra törlöm…
De jaaaaj Tomi!!!!! Nem találok száraz zoknit! Neked nincs kéznél. De! Csak nem adom oda! De miért neeeeeem?????? Mert 6 napig viseltem… Áh, kit érdekel, jöhet!
Na mostmár jó a kedvünk, elképedve hallgatjuk, ahogy magyar autó áll meg kb az étterem bejáratánál, majd rinyáló család panaszkodik fennhangon, hogy milyen szar az Alpok és örökké ázniuk kell. Majd huss be az étterembe, és annyiért ebédelnek, mint mi az egész túrán összesen…
Na mindegy. büszkén lőjük a csúcsfotókat, majd belevetjük magunkat a sajnos mindent takaró felhőbe és megkezdjük a lejtőzést, melyben az égvilágon semmit sem látunk, de legalább eláll az eső, s mire leérünk, meg is száradunk.
Leérkeztünk, rövidbe öltöztünk és vidáman folytattuk a tekerést a kemping felé. Egyszer csak látjuk, hogy a lakosság mind egyirányba megy. De miért???? Hát a várható vihar miatt módosították a Tour útvonalát, és itt a falu mellett jön mindjárt a mezőny. Így esett, hogy betervezve ugyan nem volt, mégis ezt a harmadik szakaszt is sikerült megtekintenünk összesen 4 órányi alvással… Ráadásul, amikor a rendőr meglátta a nagy csomagjainkat még az első sorba is terelt minket…
Bár a karaván nem kapott végül útvonalengedélyt, de azért a mezőny áthaladását így is megtapsoltuk. Aztán már csak pár perc a kempingig, öltözés, zuhany, mosás és irány be a szép kis városba a megérdemelt pizzánkért.
Így néztünk meg mi 4 óra alvással és rengeteg kalanddal 3 nekünk egybefolyó Tour szakaszt és tekertünk szinte pihenés nélkül 58km 1100m szint+ 92 km 1900m szint + 45km 500m szintet. Tomi innentől csak sík tekerésről volt hajlandó beszélni… Na majd meglátjuk!