avagy, hogy történt, hogy 4 órányi alvással három különböző napi Tour szakaszt is sikerült élőben élveznünk.

Napi táv 58 km és 1100 méter szintemelkedés

Hajnali 3.30… már pakolunk, de máris késésben vagyunk… Eredeti terv szerint ezt az éjszakát a Galibieren töltöttük volna, hogy délután kényelmesen nézhessük a Tour de France mezőnyének érkezését. De a Pre Madame Carle varázslatos hegyi világa rabul ejtette a szívünket és tervet módosítottunk. Most hajnalban rohanvást felmászunk a Galibierre,és majd a Tour után alszunk ott. Ahogy Móricka azt képzeli…

Pedig reggel kivételesen flottul ment az ébredés, mindkét túrázó viszonylag morgásmentesen, viszonylag hamar összekészült és már gurulunk is lefelé a völgyben a jéghideg hajnalon. Enni kéne valamit… De ilyenkor még egy bolt sincs nyitva, így gyorsan magunkbatömünk valami maradékot és máris kinn vagyunk a forgalmas Brianconi úton. Nagy kár, hogy ezen a szakaszon nincs valami kisebb, vagy elkerülő út… Na mindegy, így legalább lelkesen nézegetem a Tour felhajtás megannyi érdekes szereplőjét.

Hatalmas csapatbuszok, csapatkamionok, kiszolgálóautók színes karavánja húz el mellettünk. Tomi, ugye milyen érdekes? Tomi? Hova tűntél????

Na hova, hát az út túloldalára, valami romok közé vetette be magát. Ezt nem hiszem el, mit bámulhat a leégett épületen… De Tomi!!!! SIETÜNK!!!! Fel kell érnünk időben a Galibierre!!!! Ok-ok, mindjárt megyek… De ezt nézd!- Na itt kezdtünk el végképp elúszni… A garázsban ugyanis egykor csodaszép régi autók álltak, amelyek sajnos leégtek, de még így, elhagyatottságukban is izgalmasak. Ha nem bánjátok, nem teszem ide mind a 85 képet, amit sietségünkben lőttünk, csak pár ízelítőt.

Na végre nyomulunk tovább Briancon felé. Ideje már! Utáljuk a nagy forgalmat, de nem baj, a Lautaret útját mindjár zárják az autók előtt és akkor csak a miénk lesz ám végre 🙂 ! De enni kell, bolt kell… Nyilván, amikor sietünk, akkor találunk egy olyan üzlletet, ahonnan a kijutás kb lehetetlen, de legalább péksüti sincs. Kellett nekünk bemenni egy nem francia boltba… Na mindegy, végül a péksütis bolt is megvan, vizet is szereztünk, uzsgyiiii! Hátha lefaragunk valamit a késésből. Pfffffff…. Na neeeeee!!!!

Defekt. Mikor máskor????????? Naná, hogy hátsókerék. Naná, hoggy a pótgumi a csomag legalján… Végülis uoljára pont két éve kellett egyszer…. Tudom, hogy az idegbajos sürgetés nem segíti Tomi munkáját egy kicsit sem, mégsem tudok uralkodni magamon… Már elkezdődött a lezárás! Üres úton nyomulhatnánk! Mégse ezelőtt a ronda garázs előtt kéne megnéznünk a Galibier helyett a mezőnyt!

Végül Tomi kész, bringa vígan gurul, gazdáik meg szuszognak felfelé a rengeteg bringás közt. Számtalan az elismerő jelzés, kedves köszöntés az irányunkban. Nincs is jobb, mint egy Tour szakasz érkezte előtt a szurkolók előtt felmászni csomaggal a hegyre. (De vann jobb, például, amikor egyáltalán senki sincs ott. Se autós, se senki).

Eljött végre a hamisítatlan Tour hangulat! Az izgalmas várakozással dús levegő, a csodás kék ég, a hegy, az út szélén parkoló lakóautók színes forgataga, a rengeteg tapsoló szurkoló! Hűűű de jó! Élvezzük ám!

Kaffa így autók nélkül mászni, élvezzük nagyon! De jaaaaj!!!! Ne már! már 1700-on jön a zárás. A rendőrök szigorúak, innen most nem mehetünk tovább. Mi csomaggal még gyalog sem. Bakker, nem itt akarjuk nézni a mezőnyt! A kukák között… Brühühü! Méltatlankodunk, de mese nincs. Jöttünk volna hamarabb… Országutisok gyalog mehetnek tovább, aki nem akarja érteni, azt a rendőrök egyszerűen lerántják. De miért ilyen hamar? A karaván még nem lehet itt!

Ja, mert jönnek a gyönyörű csapatbuszok, nekik is fel kell jutniuk, mielőtt ideér az újságírók lassú mezőnye… meg a hírességek gagyi futama… néhányan elektromos bringán… És ezért kell nekünk itt a kukák közt vesztegelni, hogy ezek fontosnak érezhesség magukat azon a 10 kilométeren, amit képesek letekerni. Bosszantó…

Na ok, celebék eltűntek, húzzunk tovább. De rendőrbá nem enged. Mansi pedig szól a netről, hogy beazonosította a Google-kép szerint a kukáinkat és az a jó híre van, hogy már jön is a karaván. A karaván, a Tour szponzorainak kavargó és kreativ felvonulása, jópofa ajándékszórással. És micsoda mázli, hogy nekünk ez a bűzös hely jutott, hiszen senki nem merészel ideállni, az ajándékok viszont repülnek felénk!

Megint gyereknek érezzük magunkat, visongva gyűjtjük be a cuccokat, éljenezzük a jelmezeket. A karaván talán még sokkal élvezhetőbb is a helyszínen egyébként, mint a verseny! Na vége a hosszas autósornak, kiszelektáljuk az ajándékokból ami kell, a rengeteg Micky Mouse újságot odaadjuk a gyerekeknek és indulunk felfelé. Ennyi ajándékot még sose cserkésztünk be, mint ezen a szuper ponton.

Rendőrbácsi ordít, nem kell, hogy beszéljünk franciául, így is egyértelmű, hogy azt akarja, hogy csak tolva. Normális ez? Tessék tolja csak a felmálházott lovat, ha akarja! Valószínű, hogy kicsit túltolták az intézkedést, mert minden más évben a karaván elvonulása után szabad tekerni, hiszen a mezőny csak 2 óra múlva érkezik. Na mindegy, a kanyar után, ahogy a többi bringás is teszi, mi is felpattanunk a bringára, oda már ő nem lát.

Legalább a Lautaret-re érjünk fel 2058-ra… A Galibier már esélytelen sajna, az tuti. Na mindegy. Élvezzük a szurkolást, kivéve, amikor a kissé ittas belgák kitalálják, hogy tolnak… Megrakott bringával felfelé kicsit nehéz az efféle ötletek elől menekülni sajnos, így két melák is teljes súlyával rátehénkedik a csomagtartómra tolás címszóval… Én üvöltözök, ordítozok, könyökölök, de semmi hatása, végül Tomi emeli fel hangját, erre elszelelnek… Ha kárt tettek a csomagtartómban és letörik… Akkor tuti meg fogják enni a sérült darabokat… Nem viccelek ám!

Hát ez hihetetlen… 1900-on vagyunk, és már megint le kell szállni, sőt…. Innen gyalog sem lehet tovább! Mondjuk hangulatos helyen, sok-sok lakóautó közt ért minket a zárás. Jó lesz innen is nézni a mezőnyt! Mansi szerint még nyugodtan kajálhatunk, mondja a neten át, még messze a szökevénycsoport. Élvezzük hát a hangulatot!

Hirtelen megváltozik a légkör. Ha lehet, még izgalmasabban vibrál a várakozó hangulat. Jönnek! Mondja Mansi, lejebb pedig már halljuk a veszett szurkolást! Hát eljött a pillanat! Mennyire vágytuk-vártuk! Igazából semmi különös nem történik, csak néhány igen lefogyott, nagyon fáradt, fájdalmukkal küzdő bringás húz el előttünk színes mezekben, olykor kísérő autóval, motorral, olykor neveket skandál a tömeg, de a szenvedők nem kifejezetten mosolyognak.

Na ez a Tour, amire vártunk… Mégis különleges. A várakozók teszik azzá, nem is a versenyzők. Azért mi is szurkolunk Sagannak és főleg Alaphilippe-nek, aki nagyon szimpatikus figura. Én csendben Cancellaranak is, még ha nincs is itt, hiszen már nyugdíjas, de akkor is maradt az örök kedvenc…

Pár pillanat és huss el is tűntek. kár… Mansi küldi a figyelmeztetést a fülünkre, hogy mi is el kéne, hogy tűnjünk… Innen nem látjuk ugyan, mert közöttünk egy hegy, de ahogy mennek a srácok lefelé a Galibierről, bődületes jégesőbe kerültek. A net szerint a vihar pedig felénk tart. Ááááá, ugyan… Itt süt a nap! Bízunk az időjárásban. Korábban sem volt túl gyakran baj… Most menni semerre sem lehet úgysem, hiszen megindult az autósok hada.

Mi még azért megnézzük a befutót, mert belátni az olaszok lakóbuszába, ahonnan az apuka több nyelven nyomja a közvetítést! Micsoda barátságos hozzáállás! Tök jópofa. Egyébként fogalmam sincs végül ki nyerte a szakaszt, nekünk ez nem igazán lényeges. Egy biztos, a hegyen túl tényleg szörnyű vihar tombol… De mi most itt uzsonnázzunk inkább a felhagyott alagút kapujában. Végülis, ha baj lenne mégis, akkor itt jól megbújhatunk.

Uzsonna közben nyomkodjuk kicsit a telót. Bergfex-Wetter… Hú, Tomi… a radaron az a lilás rózsaszín az mi is? Na neeee…. Tényleg jég és hó???? Meg van benne nem kevés villámlásjel is és felénk tart… De hát itt nyári forróság van… Ugyan, hogy esne hát a hó??? Meg jégvihar. Ugyanmár. De mi ez a dörgés? Az alagútból kibújva ez a látvány fogad minket:

Az előrejelzés szerint ez nem csak, hogy nem lesz jobb, de jelentősen romlani fog a helyzetünk, brutál zivatarok jönnek több napig egyfolytában… Óh, most mit tegyünk? Haditanácsot kell, hogy tartsunk. Az kizárt, hogy napokig az alagútban dekkoljunk, éhenhalnánk, megfagynánk és amúgyis uncsi. Kalandra hát! Vagyis fel a Lautaret-ra, majd a Galibierre és akkor már csak egy-két hágó lesz az autóig. Feltéve, ha a kalandot például villámcsapás nélkül megússzuk.

Én nem vagyok túl lelkes, de Tomi valahogy úgy van huzalozva, hogy elképesztő elégedettséggel tölti el már előre a ránk váró borzasztó megpróbáltatások sora. Széles vigyorral az arcán már indul is felfelé a viharossá fokozódó szélben. Végülis vagy túléljük, vagy nem. Ha igen, akkor lesz mit mesélni…. Az sem tántorítja vissza, hogy ahol még pár perce a zöld mező színes virágokkal tündökölt, most hófehér…

A történet további részének a dokumentálásához kénytelenek voltunk pár nap múlva autóval visszatérni, néhány fotót készíteni, mert az adott helyzetben csak a fotózás nem jutott eszünkbe. Ha mi nem fotózunk valahol, akkor aztán már tényleg nagy a gond…

Szóval jópár másik bringással, autóssal és lakóautóssal együtt, akiknek a hegy nyugati, vagy északi túloldalán van dolguk, velük igyekszünk felfelé. Rengetegen, akik pedig Briancon felé akarják elhagyni a hegyet pedig mennek lefelé. Egyszercsak hopp, áll a sor… Bringával naná, hogy előrébb gurulunk. Hallom, hogy ecsetelik a rendőrök, hogy nem engednek senkit feljebb, néhány órát várakozni kell, vagy forduljanak meg, és menjenek le a hegyről. Na nekünk egyik megoldás sem jó, így jobb szélen elsettenkedünk a lakóautó takarásában a rendőrök elött néhány másik bringással, és huss irány felfelé a lavinaalagút védelmébe. A rendőrök kicsit ordibálnak utánunk, de aztán hagynak.

Tapossuk felfelé a nagy szélben az alagútban, amikor fentről mérges rendőrök rohannak felénk. Forduljunk vissza! Kiabálják szinte hisztériázva. De nekünk a Galibieren át kell jutnunk, hiszen ott az autónk, mondom. Nem lehet, tessék lemenni Brianconba és onnan kerülni. Te jó ég! Meghülyültek ezek? Na persze… megmásszuk még az 1700-as Montgenevre-t (ezt egy picit alacsonyabbal ki lehet váltani), aztán a 2000-es Mont Cenist és akkor már csak a 2770-es Iseran van hátra újra…. Na jaaaaa… Tuti nem. Mondom nekik, hogy ok semmi baj, itt megvárjuk, míg felfelé lehet menni.

Totál pánikba esik, mondja h az kizárt, lehet, csak órák múlva lesz lehetséges. Oh az nem gond, addig eszegetünk…. Ausztrál srác csapódik hozzánk… törjük a fejünket.Őt az asszonya várja a másik oldalon… A telója nem működik. Hüpp…

Végülis a rendőrök csak az úttesten nem akarnak látni minket, de ez egy oldalt nyitott alagút… Megszületik hát az ötlet: a srácok átemelik a bringáinkat az alagút oldalnyílásán (szegények…) és már is kívül vagyunk, a keskeny peremen. Vígan ülünk kívülről az alagút szegélyére, elered a brutális jégvihar, özönlenek lefelé az autók, a mérgesen visszatérő rendőrnek pedig nincs ötlete mit is tegyen velünk. Szegényt már komolyan sajnáltuk, de akkor sem fogunk ide újra felmászni, ezt elfogadhatná.

Szuper, hogy vannak ilyen alagutak. egy cseppet sem ázunk, viszont rohadtul fázunk… De sebaj, az efféle zivatar hamar abba szokott maradni… Vagy mégsem? Csak megindul majd felfelé a forgalom, vagy mégsem?

Mindenesetre, ahogy a jégeső bedurvult a rendőröket itt összeszedték, tehát csak egy kicsit várunk, míg enyhül a vihar és senki nem fogja megakadályozni, hogy feltekerjünk a maradék kb 100 méternyi szinten. Normál esetben azért ez nem tart sokáig…

Tomi szerint mehetünk, elállt a vihar. Hát ez elég relatív… De legalább épp nem a jég kopog, hanem a hideg eső szakad, úgyhogy nyomás felfelé. Hamar felérünk, igazából ennek aztán semmi értelme nem volt, mert visszatért a jég, fenn csillió ember, bebújni sehova se lehet az eső elől… A hágó szállodájában már a folyosón sincs férőhely, a wc-re is több kilométeres sor áll… Nem tudom hogy sikerült, de belógtam… Ha még egy percet várnom kell, akkor tuti a folyosó közepére pisilek. Hú, itt meleg van, és szárazság. De jó!!!! Kár, hogy ez az egyetlen wcfülke van a várakozó tömegre, így muszáj kimennem brühüüüü…

A hágóra felérve az is kiderül, hogy szegény rendőrök jogosan hisztiztek… Itt napokig nem lehet majd nyugat felé lejutni a hegyről egy hatalmas hegyomlás miatt, ami rászakadt az útra, azt teljesen elzárva, és azt sem lehet tudni, hogy az átázott kőzet hol és mikor indul meg megint…

Észak felé, a Galibieren át lehetne éppen átjutni, csakhogy az út nagyon keskeny és milliószám jönnek lefelé a személyautók…A lakóautókat mozdulni sem engedik, hiszen őnekik mindenük megvan, hogy kibírjanak egy igen hideg, viharos éjjelt fenn is, így ne növeljék a káoszt.

Állítólag kb 1 millió nézőt kellett volna a hegyről lejuttatni, sokan csak bringával vagy gyalog voltak, semmi fedezékkel vagy meleg cuccal nem rendelkeztek…. Durva volt a helyzet. A személyautókba igyekeztek a rendőrök gyalogosokat, bringásokat benyomni, több-kevesebb sikerrel. Érdekes az ember, ha ő biztonságban van, akkor már nem mindenkit érdekli a többiek sorsa.

Mi kissé közömbösen álltunk a saját sorsunkhoz így bőrigázva. Tulajdonképpen sokmindent nem tehetünk, bízunk a szerencsénkben. Először az édes öregek, akik bőrigázva vacogva, pólóban és zászlóba burkolódzva beszélgettek kedélyesen egy tető szerű építmény alatt, ahol csak néhol dőlt be a víz, helyet szorítottak maguk közt nekünk. Végülis ha sűrűbben állunk, talán kevésbé fázunk…

Hajnal egy körül megérkeztek végül a mentőbuszok az idősekért és a fennrekedt rengeteg gyalogosért. Eddigre már 8 óra telt el a vihar kezdete óta, ami még mindig dúlt, egyre fokozódó széllel és iszonyat hideggel. ahogy megérkeztek a buszok az idősek továbbra is kedélyesen beszélgetve kényelmesen kisétáltak a megállóba, ahol türelmesen sorbaálltak a dúló viharban, szakadó esőben, védtelenül a széltől, hidegtől. Kinyílt a busz ajtaja és hihetetlen volt! Senki nem tolakodott. Álltak továbbra is a helyükön. Előretessékeltek néhány anyukát, akik alvó kisebb-nagyobb gyerekeket öleltek, sőt , a nehezen mozgó, idős bácsik segítettek is a sofőrnek feljuttatni az anyukákat, gyerekeket. Majd szépen felszálltak amennyien felfértek, a többiek pedig tovább várakoztak a pár percenként érkező buszokra.

Felemelő, szinte ünnepélyes, megindító volt ez a látvány. Hűűűű… Micsoda generáció! Azt hiszem, van mit tanulnunk! Nagyon hálás vagyok, hogy részesei lehettünk ennek az élménynek. Ehhez képest, a mi túlélésünk hálózsákkal, néhány ruhával már nem is tűnt olyan aggasztónak…

A tetős hely kiürült, a széltől ugyan nem védett meg, de legalább az esőtől nagyjából. A kis bódéban még mindig árulták az üdítőt, melegszendvicset, ésszerűnek tűnt ott feltankolni. A büfésé volt szerencsére ez a kis fedett rész is, amit amúgy lezárnak, de emberségből ezúttal nyitvahagyták a bringás turistáknak. SAjnos, az állatszőrmék ekkor nem voltak ott, pedig jól jöttek volna. Pár nap múlva visszamentünk megköszönni nekik, hogy segítségükkel túléltük az éjjelt, és nagyon örültek nekünk 🙂

Volt néhány lehetőség, hogy átvészeljük az éjszakát. Például verhettünk volna sátrat is, csakhogy a viharban ez nem ment volna. Maradt a deszkákon egymásnak dőlés, összes ruha (a reggel kapott póló is) felvétele, cipőstül hálózsákbabújás és dideregve várakozás az eszméletlen hidegben.

A káosz továbbra is hatalmas volt, próbálták a népet lejuttatni a hegyről, amíg nem lesz máshol is kőomlás, és így csapda… Érkezett egy újabb bringás, ő bivakolni szokott, így rutinosan be is bújt a bivakzsákjába és máris horkolt.

Mi vacogtunk, az eső szakadt, a szél tombolt, körben csattogva villogtak a villámok… Mi lesz velünk?

Megtudhatjátok a következő részben…