avagy egy klassz pihenőnap a francia Szentendrén

Napi táv 24 km és 640m szintemelkedés

A tegnapi napi Izoard és a be nem tervezett extra mászás az Agnello-n 1900 méterig azért rendesen kicsinált minket. Nem mondanám, hogy valami frissen ébredtünk. De miután a steve Martin kinézetű kedves kempingtulajdonos bácsi a golfautójával kihordta a lakóautóknak az új gázpalackokat végre rendezni tudtuk nála itt-tartózkodásunkat és juhé, van mostmár zuhanyzó-zsetonunk is!

Tomi szerint ez máris egy jó ok arra, hogy pihenőnapot tartsunk, mossunk, zuhanyozzunk, heverésszünk. Oh neeeeee már!!!!! De fantasztikusan szép idő van, és fenn vagyunk a hatalmas hegyek közt! És Tomi, van itt egy khm… Big… Nincs messze… tényleg! Csak itt legurulunk 1600-ra, majd egy kicsit mászunk, máris St veran-ban vagyunk, ahonnan már csak néhány száz méter mászás a Notre Dame de Clausis… Összesen 600 méter a faluk közt meg még az a párszáz szint a gyönyörű Queyras völgyben, igazán semmiség!

Ezúttal azonban Tamás tényleg szabotálni akarta a programot és csak heverészni, de végül ő találta meg a megoldást… Nézd csak! Itt a kemping mögötti kis úton annyian gurulgatnak, megnéztem, hogy ez egy majdnem szintben futó rövidítés, egye fene menjünk át Saint-Veranba, legalább bevásárolunk, mert fogytán a kajakészlet. Juhé!

Át is lejtettünk gyorsan Saint veranban, ami hasonló, mint Szentendre, csak épp a hegyekben. 2000 méter magasságával az egyik legmagasabban fekvő lakott falu Európában. Ódon házai pedig élő múzeumként őrzik a múltat. Nagyon hangulatos hely, Tomi szerint mai programnak épp elég is!

Jókor érkeztünk, mert ma van itt az újkenyér ünnepe (reméljük nekünk is jut belőle), mindenhol népviseletes zenészek, vásár, szóval óriási a hangulat.

Végre megvan a bolt, azta! Minden helyi biotermék. Na mindegy, ezegyszer tényleg egészségesen eszünk majd. Gyümölcs, sajt, bagette, sonka, joghurt, csoki a zsákban és indulás! Keressünk valami klassz falatozóhelyet! Hamar meg is leltük, egy mackó-kút mellett.

Na jól kinézegettük magunkat, falatoztunk is, Tomi szerint itt az ideje visszagurulni a kempingbe és ejtőzni egyet… De Tomi… Nézd! Ott, abban a gyönyörű völgyben van a Notre Dame de Clausis… Én szeretném megmászni. Gyönyörű lehet! Nem lesz semmi bajom, ha egyedül megyek. Ezúttal nem erősködött, hogy ő is jön, tényleg élvezni akarta a pihenést, amit megértek. Engem viszont ellenállhatatlanul vonzanak a mászások, nem bírnék heverészni. Elköszönünk hát egymástól, rádió beizzítva, a telefon is ok, ígyhát ő a kempingbe, én pedig az új kaland felé veszem az irányt.

Ez a mászás igazán izgalmasnak tűnt. Tulajdonképpen nem is igazán mászás, semmi különösebb meredek, csak a földút rázkódásával kellett megküzdeni. Érdekes, azt hinné az ember, hogy bigek csak az aszfaltozott úton vannak (Big-ek a világ legérdekesebbnek, vagy legfontosabbnak ítélt mászásai egy-egy régióban. A lista tök relatív, sokszor én teljesen más mászásokat tennék bele…). Néhány ilyen Big viszont földutas, sőt…

Olyan volt, mintha a világ végére tartanék az óriási hegyekkel övezett, kihalt egykori gleccservölgyben. Nagyon érdekes, ahogy teljesen jól látható, elképzelhető, ahogy itt régen a gleccser tört utat magának lefelé. Imádom az ilyen helyeket, de a magánya miatt azért ijesztő is volt… Picit kezdem beparázni magányomban, hogy rámesik egy kő,stb egyéb veszély, de szerencsére ezek elég alaptalannak tűntek. Tomi már a kempingben, élvezi a nyugit. Végre nem nyaggatja senki, hogy menjünk már!

Erősen remélem, hogy Tomi nagy heverészésében nem falja fel az egész kajakészletünket… Persze a csoki óriási veszélyben forog. Sietnem kell…

Csendesen tekergett felfelé az út, sehol egyáltalán senki. Mekkora jó hely!!! Óránként egyszer eljön erre egy kicsi elektromos busz, kiviszi a kápolnához a túristákat. Azért ez megnyugtató, hogy mégsem vagyok teljesen egyedül. Nyugodtan nézelődhetek, és kedvemre élvezhetem a gleccservölgyet.

Egyszercsak egy érdekes helyre érkezem. Valaha tényleg vezethetett ide aszfaltos út, mert egy márványbánya működött itt. Nme is kicsi. A maradványai is elég látványosak.

Már jól látszódott a célpont, a Clausis kápolna. Hmmm, szép helyen van, az biztos. Innen jött pár száz méter igen erős mászás, de nem túl hosszú, viszont annál meredekebb. De sebaj, már itt vagyunk!

Sajnos a kápolnába nem lehetett bejutni, de annyira gyönyörű mellőle minden irányban a kilátás! Le a völgy mélye felé, Saint-Veran felé, illetve fel a hatalmas csúcsok, a maradék kis gleccserek és a remek helyen lévő csillagvizsgáló irányába. Kedvem lenne tovább menni… Na majd egyszer gyalog, vagy montival!

Jó sokáig élveztem a kilátást és a nyugalmat. De kár, hogy Tomi nem jöttél! Bár ő is élvezte a nyugalmat nélkülem szerintem 🙂 . Lassan csak vissza kéne indulni azért, de nehezen enged haza ez a hely. Érthető.

Végül csak visszaindulok Saint -Veranban, hiszen nagyon aggódom a csokikészletünkért 🙂 . Na jó, igazából szívesen tekergek egyedül, de ilyenkor nagyon hiányzik Tomi. Jó lesz vele megosztani az élményt! A felső meredeket szerencsére esés nélkül megúszom. Épp egy hajszálon, és egy csodás kormány feletti terpeszugráson múlt csak, de biztonságban elérem a falut. Na most akkor nyomás vissza a csokiraktárba!

Hogy gyorsan visszaérek, azt csak hittem, ugyanis nem volt betervezve, mégis az év legnagyobb környékbeli látványosságába botlottam. Történetesen az Újkenyér ünnepi felvonulásba. Oh, de gyönyörűek a népviseleti ruhák, oh, de szépen táncolnak! Milyen büszkén viselik hagyományos viseletüket mind a fiatalok, mind az idősek. A falu apraja-nagyja mind nagyon fontosnak érzi, hogy részt vehessen a táncos-zenés felvonuláson. Jópár igazán öreg résztvevőt a fiatalabbak mindenféle összeácsolt kis szekereken, ülőszékeken húztak-toltak végig a meredek utcákon.

De a lényeg, hogy a 100 éves nagyi sem maradhat ki a szórakozásból. Nagyon örülök, hogy bár véletlenül, de mégis élvezhettem ezt a kavargó, színes, megható ünnepüket. Toooomi!!!! Hol vagy???

Végül csak visszaértem a kempingbe, a gyanum beigazolódott, Tomi dézsmált rendesen, de szerencsére maradtak még vésztartalékaink. Hogy örültem neki, hogy újra együtt vagyunk! Érdekes, hogy ilyen kevés idő alatt annyira különböző tájon és korokban jártunk, mintha napokig nem láttuk volna egymást.

A délután hátralévő része falatozással telt, meg pihenéssel, társasjátékozással. Összeismerkedtünk egy kedves, francia, nyugdíjas párral, akik szintén csomagos túrázni szoktak. És jaj, csak nem a Loire-völgyében laknak? Hmm-hmm, látjuk még egymást, azt hiszem!

Thierry óvatosan körüljárt minket, majd Tamástól érdeklődött, honnan jöttünk. Ők most épp lakóautóval vannak, mert ki kell pihenniük a több hónapos bringatúrájukat. De nagyon megörült nekünk, és rögtön elkezdett hiányozni neki a csomagozás, amint meglátott minket. Ismerem ezt az érzést! 🙂 Egyébként ide az Agnello-hoz azért túl sok nagycsomagos bringás nem igazán jön fel. Főleg nem párok. Jól megosztottuk egymással kalandjainkat, jó volt kis szociális életet élni.

Nagyon élveztük a kellemes pihenőnapot és megállapítottuk, hogy erről az álomhelyről nem kéne továbbmennünk… Maradhatnánk itt végleg. Mindenesetre holnap még maradunk. Éljeeeen!!!!