avagy egy rég tervezett, vadregényes, ritkán járt hágó felfedezése.
Napi táv: 41km, 1426m szint
Nos, induljon egy újabb évad, a 2019-es hatalmas expedíciónkkal. 5 teljes hétig voltunk végül távol, ami nagyszerű élmény volt, és még mindig nem éreztük úgy, hogy nem lehetne esetleg hosszabb… 35 nap, huss, elrepült. Naná! Ilyen izgalmas kalandok közt, gyönyörű tájakon, és most először, még igazi láblógatással (tenger) és turistáskodással (városnézés) fűszerezve.
Túránkat, mint mindig lehetőség szerint a Tour de France-hoz igazítottuk. Nem volt könnyű a döntés, hiszen idén rengeteg legendát érintettek (volna), ha az időjárás engedi. végül nagy szerencsénk volt a tervünkkel! A Galibieren óhajtottuk megtekinteni a versenyt. sajnos útközben sokat kellett módosítanunk, néhány hegy ki is maradt, de egyáltalán nem voltunk elégedettek! Sőt… néhány meglepi mászást is kaptunk bónuszban.
Az útvonal egy része ismerős volt, csak épp nem csomaggal. Az Iseran 2770-es csúcsának megmászása csomag nélkül is hatalmas kihívás volt annó, most szerényen ezzel indítottunk, hogy ha nem sikerülne, legyen lehetőségünk szégyenkezve visszafordulni.
Sok-sok csúcsélményt tartogatott a túra: a Galibiert szerintem nem kell bemutatnom, a fő őrültség a Finestre és a szinte lehetetlen Strada della Assieta… No azt nem mondom, hogy ezt például közben végig élveztük…, a Col d’ Agnel szintén 2700m fölé ment és rengeteg egyéb, meglepően izgalmas hágó került sorra. Összesen 22db többségében 2000 méter feletti hágón küzdöttük át magunkat!1115 kilométeren 23652 méter szintet gyűjtöttünk, plusz még 30 kilométert és 1300méter szintet a gyalogtúrán. Király volt!!!!
Kedves kis 20 éves Peugeot-unk ez alkalommal meglepően semmiféle szórakoztatóelemmel nem szolgált, így már első nap majdnem elértük a francia határt. Genf előtt gyorsan aludtunk egy parkolóban. sajnos, itt sosem világos teljesen, hogy szabad-e az autóban aludni… Így hamar tovább indultunk. Hajnal hatkor már Anecy-ban sétálgattunk, ami egy csodaszép város, pedig előtte jó sok helyen megálltunk, például kedvenc függőhidunknál is nézelődni. a Pont de la Caille volt anno a legfontosabb összekötő átkelő Savoya és Svájc között. Szépsége és építészeti megoldásai minden alkalommal lenyúgöznek minket! Itt aztán muszáj mindig megpihenni!
Sietésre sok okunk nem volt, bár nem szerettük volna lecsúszni, a barátainkkal való találkozást. Igen, úgy adódott, hogy idén sajnos nem volt túl sok lehetőségünk összefutni… de ők épp itt fejezték be a nyaralásuk, mi pedig itt kezdtünk, így adódott az alkalom, hogy találkozzunk. Nagyon siettünk, mert ők hamar útra akartak kelni.
Végül mire összejött a találkozó mi már többedszer kifürödtük magunkat a szépséges tó vizében, és menekítettük kajánkat a hattyúk elől. De ez a bandázás minden várakozást megért! Szupi volt! Hamarosan ők továbbindultak egy tókerülő túrára, mi pedig a kempingünk felé igyekeztünk.
Idén új bázishelyet választottunk! pedig nagyon szeretjük a Venosc völgyet, de az útvonaltervbe most nem illett be. A fantasztikusan nagyvilági Chourchevel-i és a Val Thorens-i völgy bejáratához igyekeztünk. Nem gondoltam, hogy itt találunk majd kedvező szállást Peugeot-kának ilyen hosszú időre, de kellemesen kellett csalódnom. Írtam egy levelet korábban az idegenforgalmi hivatalnak. 5 perc múlva már három kemping válasza is megérkezett. Kettő olyan összegért akarta vendégül látni kis autónkat, amennyit az egész túrára sem szántunk… és volt egy …
Carole kempingje a Camping Eliana a festői nevű Aigueblanche-ban… https://www.campingeliana.com/fr/le-camping/ . Ő azt írta, hogy jöjjünk, az autó nyugodtan maradhat az ő kertjében három hétig. atyám… mennyibe fog ez kerülni? A válasza csak annyi volt, hogy azt mondtam gyertek! Szóval: ingyen volt!!!! A saját védett kertjében! ÁÁÁÁÁ! tök jó! Mondjuk amikor begördültünk öreg barátunkkal, akkor kissé meglepődött, mert azt hitte minimum egy Ferrarit akarunk itt őriztetni. Mindenesetre a túra közben heti egyszer, mindig kaptam tőle mailt, hogy hogyan érzi magát öreg barátunk! Na , ez az a hely, ahova vissza kell majd menni!!!!
A délutánt pihengetéssel és a környék kisebb felfedezésével töltöttük, mert nagyon meleg volt, az Areches túrához pedig túl késő. Végre! Végre! Újra az Alpok egyik kempingében vagyunk! Élvezettel bámultuk a hegyeket.
Reggel igyekszünk hamar indulni, mert kilátásban van sajnos némi vihar, az Areches megmászását márpedig ezúttal nem fogjuk elnapolni! Persze máris módosítanunk kell az instabil idő miatt, főleg, hogy ezt ígértük a biztosítónknak, az Alpenverein-nek, aki az utóbbi időben túráinkat mind expedíciónak minősítette, és részletes tervet kell benyújtanunk nekik, amire aztán persze rábólintanak.
Szerettünk volna egy kört menni: miután túl lennénk a nehéz és ismeretlen Arechesen, legurulnánka imádott Beaufort-unkba némi sajtot eszegetni 🙂 Onnan vissza a Col du Pre-n keresztül a Cormet de Roseland-re, ahol jártunk már és nagyon tetszett. utána már csak egy hosszú visszaút várt volna ránk a forgalmas völgyben.
Sajna, végül úgy kellett döntenünk, hogy egyszerűen fel és le megyünk a hegyre és kész! Na ez sem volt olyan egyszerű, a Courchevel-i völgy ugyanis nagyon szűk és rendkívül forgalmas… Egyelőre nem láttuk, hol tudnánk bringával átjutni Aime-be… Csak a gyorsforgalmi út látszódott, na ott meg elég lesz majd holnap küzdenünk, mert arra kell mennünk az Iseranra.
Végül autóval elmentünk Aime-ba. (Szegény Carol azt hitte, leléptünk, mert nem tetszett a kemping, így ki is adta a helyünk :D, de végül szorított még nekünk egy sátorhelyet.) Autózás közben kiderült, hogy azért vannak itt megoldások, vagyis nem lehetetlen a bringázás a völgyben. Például emeletes az út… Ahol pedig tényleg túl szűk a völgy, ott a gyorsforgalmi út szélén van bringasáv. Húúúúú… Mondjuk az M7 szélén tekerni… Másnap megtudtuk, hogy ez itt szerencsére teljesen elviselhető élmény.
Aime szép kis városkájában hatalmas ingyenes parkoló hívogat, így Peugeot-t ott is hagytuk sziesztázni. Nosza, irányy az emelkedő! Na arról nem volt szó, hogy ahogy kijövünk a parkolóból rögtön 10%-os an emelkedik az út semmi bemelegítéssel! Recsegtek az izületek, de nem volt mit tenni, várt minket az áhított hegy!
Ez a hágó bár rajta van a Big listán, nem annyira ismert és népszerű. Ez nekünk nagyon jó!!!! A tetején az utolsó pár, igen meredek kilométer murvás… Ez nem csak nekünk nem túl jó…, viszont kiváló gyakorlat arra, hogy megnézzük, be merjük-e majd csomaggal vállalni a Strada dell’Assieta-t… Ha a mai tapasztalatunk alapján döntöttünk volna, nos akkor kizárt lenne erre a kérdésre a válasz.
Az út amúgy fergetegesen szép, kihalt tájakon vezet, körös körül hegyek mindenhol. Igen, otthon vagyunk! Végre elhisszük, hogy újra a hegyek közt tekerhetünk! Éljen!!!! Bár, a meredekség miatt van némi nyűglődés, de alapvetően nagyon élvezzük a természet csendjét, szépségét.
Egyre beljebb érünk a vadonba. embereknek lassan nyomuk sincs erre. Rengeteg a kecske, a birka, csak a pásztorok, az igazi hegyi emberek élnek itt. Vágyakozva nézegetjük kunyhóinkat! Talán ez lenne nekünk a legmegfelelőbb élőhely!
Hamarosan látszott már a hágó. Hú, ez aztán igen szép lesz! De még szebb lesz, ha kihasználjuk a patak melletti piknikezőhely kényelmét és megdézsmáljuk az utazásra szánt püspökkenyérkészletet. Van ám itt néznivaló! És ez a csend!!! Szuper!
Hamarosan az idillt némi szitkozódás zavarja meg, ugyanis elkezdődött a mély, meredek murvás út, az utolsó három kilométer. Nos, az arcunk nagy volt hozzá, de…. Jaaaj, ne! Egyszerűen lehetetlen a vékonyabb gumikkal tekerni ezen! Mi lesz az Assietaval???? Ez, itt most csak 3 kilométer, csomag nélül, máris utáljuk tolni… Az assieta pedig 30 kilométer lesz rengeteg csomaggal, és vagy 2000 méter szinttel… Nem mondom, hogy jó lett volna a kedvünk…
Végül befejeződött a szitokáradat, hiszen felértünk!!!! A látvány fantasztikus, mi pedig csak a pillanatnak élünk, lejtmenet veszélyessége, Assieta szívása most épp feledésbe merült. Az egész hágó elég kihalt, szerencsére nem nyomulnak itt a turisták. A kilátás gyönyörű! A Beauforti völgy (na és a sajtja és a cukrászdája) persze nagyon hívogat bennünket, de sajnos arra most nem mehetünk. De egyszer biztos, hogy megcsináljuk a teljes, háromhágós kört, mert ez annyira szép!
Ide tuti, hogy túrázni is vissza kell majd jönnünk, ez nem kérdés! Átlesegetünk a Beauforti oldalra, némi nosztalgiázással. Egyik kedvenc helyünk a bűbájos völgy. Töltöttünk már itt hóbazárva egy kellemes július 14-ét a sátrunkban. Így utólag tök jó volt…
A lefelét továbbra sem részletezném, mert nem használtunk túl változatos szavakat, ahogy a kövek közt pattogtunk, csúszkáltunk. De valahogy csak sikerült és fenn voltunk a rég várt hágón, a Big-et is begyűjtve!
Este a túra legnehezebb feladat várt ránk… Egyrészt egy alapos tisztálkodás, mosás, hiszen ki tudja, mikor lesz erre megint lehetőségünk! Másrészt a rituális bepakolás… Amikor is mindketten mindent kiszórunk egy fóliára, aminek be kéne kerülnie a bringás tatyókba… Az első probléma a ne foglald már el az én helyemet is!!! Hova tetted a bármimet! Ja, itt van már a táskámban. Otthon maradt, áááá. Azt a szart is hozod??? Az meg minek? Ebből minek ennyi? Majd veszünk útközben (aha fenn 2000-en…) stb…
Ez a rituálé annyira érdekes és olyan pergő nyelvezetű párbeszéddel, valamint cifra szavak hangoztatásával jár, hogy a mellettünk lévő lakóautósok úgy döntöttek, hogy vacsorájukat eme színházi előadás keretei közt költik el. Szépen kényelembe rakták magukat, eszegettek, borozgattak és minket bámulva jól szórakoztak. (mondjuk megértem). Ezer szerencséjük, hogy nem szóltak bele, taktikai és technikai kérdéseiket is csak az után merészelték feltenni, miután mi is letelepedtünk vacsink mellé. Van azért még a hegyi emberek közt szolidarítás.
Izgatottan vártuk az IGAZI túra kezdetét.
