avagy akkor tekerjünk, amikor jól esik, de még így is mázlink volt

napi táv: 64 km és 867 m szint

Hát ez az, amire nem annyira szeret ébredni az ember egy csomagos bringatúrán. Szakad az eső. Mi van ilyenkor? Erre még nincs tapasztalatunk, de nagy kedvünk arra sincsen, hogy az esőzésben tekerjünk, főleg hegyre fel. Síkon még ok, mert megvéd az esőruha, de emelkedőn már aláizzadunk és kívül-belül vizesek leszünk. Persze ha panzióba érkeznénk, nem lenne ez gond, mert lenne rá lehetőség, hogy megszáradjunk. Na de hogyan szárítsunk egy 2×1.5 méteres sátorban???

Húzzuk-halasztjuk a felkelést, hátha addig az eső meggondolja magát és odébbáll. Kilenc körül nagy duzzogva kimászunk. El kéne indulni, mert nem akarunk megint egy éjt itt kifizetni és ideragadni, mehetnékünk volt már. Lesunnyogunk a recepcióra, ahol van legalább egy napernyő, fogja az esőt és felegyenesedve lehetünk alatta, nem úgy, mint a sátorban. Ráadásul egy kis sajtos-croissant vásárlása esetén használhatjuk a wifit is, meg az áramot is.

Időjárás-jelentés elemzéssel próbáljuk elütni az időt. Háááát…. nem túl jó a helyzet. Dél körül Tomi nem bírja tovább:” Alábbhagyott az eső, induljunk!” Na persze, ugyanúgy szakad, de mint ebből is látszik, minden csak hozzáállás kérdése. A szakadó esőben viszonylag könnyen össze tudjuk pakolni a cuccainkat, hála Tomi szuper fejlesztésének, az esőbeállónak. Mire jó egy előző túrán jégeső által tönkretett sátor alja? Zseniális!

A probléma már csak az, hogy ezt a ponyvát és főleg a sátrat hogyan pakoljuk el úgy, hogy száraz legyen? Hiszen ha vizesen rakjuk el, annak következő éjjel komoly következményei lesznek. Aludhatunk megint nylonzsákban… Mekkora mázli, hogy pont a mosdókomplexum közelében telepedtünk le. Van egy fedett rész, ahol megpróbáljuk a sátrat megtörölgetni, összehajtani, és persze utána a mosdó katasztrófaállapotát (sár) megszüntetni.

A képeken Tomi arcán látszik, hogy ez azért nem volt egyszerű eljárás, és, hogy eljutottunk a mindenünk tele van érzésig azért… Na de sebaj, itt még nem tudtuk, hogy lesz ez rosszabb is…

Végül  nekiindulunk. Persze ekkorra már mindketten farkaséhesek vagyunk, és ilyenkor kissé elszabadulnak az indulatok. Amíg valami normális kaját nem ehetünk, egymást harapjuk. Nem segít a dolgon az sem, hogy sokáig keressük a forgalmas völgyből kivezető bringautat,ami nagyon dombos és persze szakad az eső.

Így hát öltözünk a lefelékben, vetkőzünk a felfelékben… Nemigen haladunk. De aztán kezdünk belejönni, főként, hogy megejtettünk egy kis ebédszünetet is. A kis út érthetetlenül kanyarog fel-le a domboldalon, nem éppen a legrövidebb útvonal. Az egyik kis faluban terelés is van útépítés miatt, de a terelőút kb függőlegesen megy felfelé, így megelégeljük és próbálunk toronyiránt haladni.

Ehhez persze gyakran kell a GPS-t nézegetni. A papírtérképet, ami könnyebben átlátható, persze az eső miatt nem nagyon merem elővenni. Tomi nézegeti a kütyüt ami azzal jár, hogy az utat meg nem nézegette, így egyszer csak hirtelen elakad. Nagyon vicces volt, mert bedarált a csomag és a lába közé egy útelterelő bóját, ami mázli volt, mert bár ijesztően nagy, mégis hajlékony, puha műanyagból volt. Hiába no, gondolnak itt a bringások sebezhetőségére is szerencsére.

Innentől viszont jelentősen javult a hangulat, kezdett az eső alábbhagyni, csodás volt a kilátás. Előttünk a felhők közt kéklett kis darabon az ég elképesztően szép árnyalatban, az úszkáló felhőpamacsokból pedig a környező hatalmas csúcsok dugták ki fejüket. Olykor egy kis napsugár is játszadozni kezdett. Na így könnyebb minden, annak ellenére, hogy persze megint éhesek vagyunk, a kis városkában pedig mind a bolt, mind a pizzéria persze csak este hétkor nyit. Na addig tuti éhen halunk.

A kis útról egyszer csak felterelnek minket egy komoly 2×2 sávos útra. Itt külön leválasztott sávjuk van a bringásoknak és a felfestést érdekes mód mindenki képes tiszteletben tartani. Ráadásul a mellettünk elhúzó nagy kamionok lassítanak és kerülnek is, hogy ne terítsenek be minket vízzel. Micsoda egy hely?

Hamarosan újra kicsi utakra térünk és juhéééé, egy pékség! Jól befaljuk amit csak lehet, sőt kapunk persze a kulacsunkba vizet is. Még azt is megkérdik, hogy vezetékes vagy ásványvizet óhajtunk. Közben egy erőteljesen hajléktalannak, de a pékség tartozékának tűnő nénike elegyedik velünk angolul(!)szóba. Szörnyülködik, amikor megtudja, honnan is jöttünk és hogy milyen hegyeket mászunk meg a túrán. Majd arca nosztalgiázóra vált és felidézi , elmeséli  milyen jókat bringázott ő is egykoron.

Jóllakottan könnyebb a tekerés, bár mivel benéztük az utat a sík folyóvölgy helyett dombokra mászunk fel és le, középkori falvakon haladunk keresztül, és csodáljuk meg őket.

Egy hatalmas vár uralja a völgy bejáratát. A Chateau de Miolans! Oh, ide be kell egyszer mennünk! (2018-ban sikerült is és fantasztikusan jó!). A szépséges napsütésben pedig szerencsére megszárad mindenünk. Mekkora mázli!

Végre betalálunk a folyóvölgybe, ami nagyszerű hely, egy bringás sztráda visz egészen fel Albertvillé-be. Hú, élvezzük a nem mindennapi csodát! Ilyen lehetne nálunk is a Duna mentén. Rengeteg bringás használja ki a megjavult időjárást, mégis jól elférünk a 3-4 méter széles úton.

Hamar beérünk Albertvillé-be de már így is eléggé este van. Számolgatjuk, hogy beleférne-e még felmennünk ma Beaufortba (még 30 km és kb 600 szint). Arra jutunk, hogy próbálkozzunk meg inkább itt egy kempingbe bejutni, aminek sajnos kicsi az esélye, hiszen pár nap múlva a Tour de France egyik szakaszának az indulóvárosa lesz Albertville, így minden szállás zsúfolásig tele.

A kempingben viszont nagyon kedvesen fogadtak minket. Különösen a hatalmas és vidám berni pásztorkutya, aki nem győzte begyűjteni  a simogatásokat. A recepciós először közölte, hogy hááát… minden helyük tele, majd rákérdezett, honnan jöttünk. Rögtön felvillanyozódott és a háta mögött függő térképen kis zászlócskával bejelölte Érdet. Mindjárt lett piciny szabad helyünk is, mert idén még senki nem járt náluk Magyarországról. 🙂

Klassz helyünk lett. Egy lakókocsi lakói csak holnap térnek vissza, így a mellette lévő parcellaterületet nyugodtan használhatjuk. A hellyel igencsak elégedetten főztük a vacsit, közben szemléltük a nem túl biztató és főleg forgalmas utat, amin holnap fel kéne mennünk. Hatalmas faszállító kamionok húztak rajta felfelé… A térképet nézegetve kerestük a lehetséges kerülőt és ekkor leltünk rá a régi Albertvillé-re is, vagyis a középkori városkára, Conflansra. Na, ahhoz képest, hogy nem is akartunk bejönni Albertvillé-be terv szerint, azért nagyszerű lesz mégiscsak. Izgatottan hajtottuk álomra a fejünket a puha-pihe pázsitszőnyegen.