Avagy vár-e ránk még öreg Peugeot barátunk? De addig is vár még néhány kaland!
Napi táv 108 km és 1900m szintkülönbség.
A túra utolsó napja… Ez mindig keserédes. Egyrészt nagyon jó élmény,amikor visszaérünk a kiindulási pontra, és tudjuk, hogy az expedíciónk sikeres volt! Mindenki szerencsésen túlélte, nem volt betegség vagy pedig technikai akadály. Fantasztikus élményekkel feltöltődve, de eszméletlen fáradtan érünk majd vissza az autónkhoz. Vajon megvan-e még? Vajon a zord időjárásban nem vitte-e el valami áradás? Egyáltalán beindul-e? Ugye nem esik szét? Efféle izgalmas kérdések hajtanak minket.
Fura érzés, hogy az egyetlen aki a kempingben fogad minket, az hűséges öreg kis Peugeottunk. Mégis úgy érezzük, hazaértünk. Fura érzés. Büszkeséggel tölt el minket a tudat, hogy minden nehézség ellenére végigvittük az expedíciónkat.
Másfelől viszont… Vége a mókának! Lassan elhagyjuk az Alpok csodás világát, a jó levegőt, a sok kedves embert. Más dolgunk is lesz egész nap, mint csak bringázni, nézelődni, ki és bepakolni, sátort verni, főzni… Nem leszünk egy ideig 0-24-ben odakinn és főleg nem a természetben. Pedig ezt szeretjük a legjobban.
Igazán fura érzés, amikor újra autóba ülünk majd, és amikor Tomi 30-al robog, az olyan ijesztő lesz. Úgy érezzük, mintha vagy 120-al menne, hiszen eddig minden max 10 km/h-val zajlott nagyrészt. Nagyon jó volt lelassulni! Nagyon üdítő a nyugi… A túra végén, ha meglátunk egy csomagos bringást meghatódva és irígykedve lábad könnybe a szemünk… Azt hiszem a csomagos bringatúrázás az valóban egy fantasztikus szenvedély. És milyen jó, hogy ez nekünk közös!
Na de lássuk az utolsó nap eseményeit, hiszen van még mit tenni, míg hazaérünk a kempingbe.
Reggel kapkodva pakolunk, hiszen jó lenne, ha ki tudnánk ügyesen lógni a recepción… Nem is reggelizünk, majd veszünk kaját útközben. Huss, ki, majd teperünk ezerrel, nehogy a rendőrség üldözőbe vegyen minket. Az aggodalom felesleges! Senki nem foglalkozik velünk szerencsére.
Mire végre megnyugodunk, a kis városka péksége is kinyit és ínycsiklandó finomságokat veszünk a megmaradt kempingdíjból. Megenni ott helyben nem merjük, hiszen nem menekültünk még túl messzire. Hamarosan azonban kedves kis tó piknikelőhelye hívogat minket a reggelihez. Nyammm!!!! Amúgy sem jellemző ránk az étvágytalanság, de ilyen környezetben duplán jó eszegetni!
Gyönyörű tájakon és ébredező kis falvakon suhanunk át. Annyire megszoktuk a hegyek tiszta levegőjét és a gyér forgalmat, hogy így, közeledve a nagyvároshoz, Grenoble-höz, egyre gyakrabban szitkozódunk…Az autók bűzét és mennyiségét nyűgösen fogadjuk. Nosza, kerüljük el Grenoble-t, ha lehet. Egyikünk sem akar igazán városban tekerni.
Tomi kerülőterve máris kész… hogy van benne némi eltévedés és mégtöbb szint, hát nem baj, de akkor is kikerüljük a tömeget, éljeeeen!!!! Fontos dolog ez, hiszen nagyon kemény nap vár ránk. Messze az autó, ma mégis szeretnénk elérni.
Üdítő látványosságként ugrik elénk Vizille vára, ahol sajnos az őrbácsi is azonnal elénk ugrott, pedig még meg sem érkeztünk, hogy ide ugyan be nem tesszük a kerekeinket… Mondhatom szép kis fogadtatás… Igencsak zokon vettük, hiszen eddig rengeteg kedvességet tapasztaltunk. Na mindegy, leállítottuk a bringákat a kijelölt helyre. Ugye nekünk ilyenkor az a gond, hogy fenn vannak a csomagok, a kütyük, amiket nem hagyhatunk őrizetlenül. Ígyhát váltva néztünk szét a szép kertben, míg a másik őrködött.
Eléggé fáradtak voltunk már, de muszáj volt továbbindulnunk. Nem akartunk út közben még egy újabb kempingben fizetni az ottalvásért, pedig újabb csúnya fellegek érkeztek, majd némi eső is. Szerencsére nem áztunk el, bár jól láthattuk és hallhattuk az égzengésből, hogy nagyon jó döntést hoztunk, hogy nem merészeltünk a kedvenc hágónkon, a Glandonon át érkezni. Pedig akkor megspórolhattuk volna a roppant forgalmas és nem-szeretem 60km-t, ami a Venosc völgy bejáratáig vezet.
Utólag már tudjuk, hogy nagy szerencsénk volt ezzel a hűvöskés idővel, így talán a forgalom is kisebb volt, mi is gyorsabban tudtunk felfelé haladni a völgyben. Egy évvel később bőven volt itt hiszti a negyven fokban…
A völyg amúgy szép, tele érdekességgel. Meg lehet figyelni például egy vízerőművet és egy fura, lábakon álló felépítményt is, miközben a legendás Alp d’Huez lábainál haladunk, a Glandon pedig hívogatóan kacsintgat ránk a felhők mögül.
Végre elhagyjuk a forgalmas utat, és ráfordulunk az idei utolsó mászásra, a Venosc völgyre. Szomorú pillanat ez. Hamarosan vége a túrának. Hamarosan….Na persze… Basszus mikor érünk már fel a kempingheeeez???? Még pár fotózkodás, a gyönyörű völgyben és ez a pillanat is eljön végül. Megérkezünk!
Peugeot vidáman és igencsak rozsdásan üdvözöl minket! Kicsit ki kellett ásnunk, mert körbenőtte ám a fű… Mikor elindultunk vele éktelenül nyekergett… Sajnos hazaéréskor volt ám néhány alkatrésze, amit ki kellett cserélnünk, de ezen a túrán legalább még semmi nagyobb kópéságra nem adta az öreg autó a fejét… Na de a következőkön… Mivel itt volt idje bőven gondolkodni kisütött hát ezt-azt a szórakoztatásunkra…
A kempinglakók érdeklődve figyelték érkezésünk, sőt jópáran ki is faggadtak minket merre is jártunk, majd sok óh…áh…hang kíséretében fejezték ki, gogy nem vagyunk teljesen normálisak.
Végre már csak zuhany, kajafőzés az autóban hagyott éléskamrából és már alhatunk is! Éljeeen! De nem. Tominak nagyszerű ötlete támadt! Szerencsére. Azt nézte, hogy az időjárásjelentés szerint nincs olyan fos idő fenn a Glandonon… Mondjuk felnézve a hegyre nehéz volt ezt elhinni… Menjünk fel, aludjunk ott! Még sötétedésig felérünk! (nem értünk fel).
Így ennek a kempingnek is megköszönve a zuhanyzást, vízvételt gyorsan elhúztunk. Szegény autó. Hosszú állás utáni próbaútját nem hiszem, hogy így képzelte, hogy megrakodva rögtön megmászik egy átlagosan 10% meredekségű kétezres hegyet… De ez jutott neki. Mondjuk lassan haladtunk, mert mindketten teljesen furán érzékeltük az autós tempót.
Fura volt így autóval ott felmenni, ahol pár hete kínlódtunk felfelé a forróságban… Mennyivel nagyobb élmény ez akkor is bringával!!!! Autóval csak azért kell imádkozni, hogy le ne robbanjon. Végül felértünk, és tényleg csillagfényben érkeztünk a tóhoz, ahol szabad is volt szeretett sátorhelyünk. Már csak álomra kellett hajtani a fejünket.
Jaja! Hogy ez nem is olyan egyszerű, hiszen itt még nagyon kezdők voltunk ám… Minden cuccunk és a bringák is benn az autóban. Sátrat már tuti nem verünk… Így az első ülésben próbáltunk alváshoz elhelyezkedni. Hát igen, Tomi legalább hátra tudta dőlteni az ülését, én viszont ültem, mint a cövek. Ráadásul lábikói az ölemben, mozdulni sem mertem… Jó-jó, ő fog vezetni, neki muszáj pihennie, ennyi áldozat igazán belefér!
Én pedig hosszasan és hálásan néztem kedvenc hegyünkön a csúcsokat, a tavat, a csillagokat és nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen kalandokban lehet részem!
Bár a túra bringás része lezárult, akadt még 2-3 klassz kis gyalogtúra mielőtt hazaértünk volna. Tartsatok velünk azokon is!
