avagy végre könnyű kis minihágók…aha… na ezek is tudnak ám hatalmas gondokat okozni.
Napi táv: 81 km, szintemelkedés: 1300m, érzetre: sosem érünk már fel!
A mai túranap, vagyis a költözés az Annecy-tóhoz, előzetesben nem tűnt túl nehéz feladatnak, hiszen a két kis minihágó kisebb, mint a Kékes. Legalábbis ezt gondoltuk nagyképűen. Aha… Csak amikor gondoltuk, még nem éreztük azt az ólmos fáradtságot, amit az eddigi (főként a Colombiere-s) szakasz okozott, megspékelve az iszonyú forrósággal.
Persze-persze, az tök jó, ha hétágra tűz a nap, tényleg nem akarunk panaszkodni, de ilyenkor a bringás szinte ráolvad az aszfaltra és szédelegve vánszorog. Lábában nincs erő, lelkesedése alábbhagy, kevésbé izgatja a sok szép látnivaló. Legszívesebben valami árnyékos helyen döglődne feltett lábakkal, jégkrémet nyalogatva. Naná, aztán meg amikor már otthon van, és megteheti a döglődést, akkor meg könnyes szemmel nosztalgiázva vágyik vissza ebbe a’ mindjárt megfőlünk’ szituációba.
Természetesen azért persze sokkal jobb a helyzet, mintha esne az eső, hideg lenne vagy fújna a szél, szóval félre a nyavalygással, induljunk! Először is, tök jó a helyzet, mert Tanningensből indulva először csak egy rövid mászás van a névtelen hágóig, majd hosszasan gurulhatunk lefelé a szépnevű Bonneville-n át, hogy megkezdjük az Eveaux látványos szurdokvölgyét.
Naná,hogy azonnal el kellett, hogy tévedjünk, ami ilyen fáradt állapotban nyilvánvaló feszültségekhez vezet. Ilyenkor „idegállapotban” leledzünk amúgy is. Ráadásul ez a Bonneville lehet, hogy szépnek tűnt a térképen, de meglehetősen barátságtalan hely benyomását keltette. Vágyódtunk már vissza inkább az „igazi” Alpokba, innen a barbár peremről.
Bonneville szerencséjére végül építettek valami bringaútfélét, ami sokat dobott a hangulaton. Majd hosszas keresgélés után meglett a szurdokút is, és hát húúúú, áhhh: tényleg elég jól néz ki ám! Keskeny, mély völgy mélyén dübörög lenn a folyó, annyira mélyen van, hogy szinte át kell esnünk a mellvérten, hogy láthassuk a habjait.
Elégedetten fotózgatunk, hogy de tök jó, kihalt ez a hely, amikor nem sokkal azután, hogy újra indulunk rengeteg szirénázó autó üvölti teli a völgyet. Húúúú, a sziklafalakról vízhangozva visszaverődő hangzavar igencsak tépázza idegeinket. Főként, hogy ez a legszebb, legszűkebb részen történt. Csak remélni mertük, hogy nincs valami olyan bődületesen nagy probléma, hogy ráadásnak még vissza is kelljen fordulnunk.
Szerencsére a szűk, kanyargós vájatban végül hamar elült a csatazaj és élvezhettük tovább a szurdok vad világát. Hát elég ideig élvezhettük, mert irdatlan lassan haladtunk. Állandóan éhesek voltunk, de igazából már szinte minden kajára ráuntunk. Na, ilyenkor jó, ha az ember ki tud rántani a táska mélyéről még olyasmit, ami nem került eddig terítékre. A piros áfonya sós mogyoróval például fantasztikus változatosságnak tűnt, így szépen kivégeztük.
Később egy szép kis hűsítő patakocska lassította haladásunk, ahol muszáj volt pancsolnunk egy kicsit, hogy felfrissüljünk.
A völgy szépen kiszélesedett és az út csodazöld rétek közt kanyargott, háttérben pedig előbújtak a nagy, havas hegyek végre! És igen, végül csak felértünk erre az elérhetetlennek tűnő minihágóra. Azt hiszem nem lett helyezett az „ a teljesítményünk, amire a legbüszkébbek vagyunk” versenyben.
De mindegy is, a lényeg az, hogy innen klassz gurulás jön, élvezhető, szép úton. Legalábbis erre számítottunk. De persze, hogy nem… Szinte azonnal beértünk az általunk nem túl kedvelt Clusaz városába és rögtön ráfordulhattunk egy baromi forgalmas útra, ahol gyorsan vesztettük a szintet, de a forgalom miatt a lelkesedést is. Szerettünk volna már lekanyarodni róla.
Szerencsére a franciákra itt is lehet számítani. Elhúzott mellettünk egy busz, ami kicsit később lelassított, mert a buszból kihajoló gyerekek mind minket biztattak és éljeneztek. Nahát, ez tényleg nagyon jól esett, élveztük is a helyzetet, olyannyira, hogy majdnem benéztük kereszteződést, ahol nekünk „sajnos”, le kellett menni a nagy útról.
Azonnal megkezdődött az újabb mászás. Ajj, ne máááá! De, de. Ha lehet, még kisebb lelkesedéssel haladtunk. Egyrészt nulla árnyék volt így koradélután, másrészt meg sehol egy jó kis kajálóhely. Ekkor a semmiből elénkugrott egy tábla, hogy balra eldugva van egy jópofa kis római kori híd. Juhé, az ott tuti kihalt hely, nyugodtan ejtőzhetünk egyet.
Na persze! Amikor épp meggyőződtünk, hogy tök kihalt és mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk, hogy elvégezzük az output feladatát, na, akkor megérkezett 4-5 autónyi család, és persze rögtön felénk vették útjukat. Fantasztikus érzés a terméket visszatartva törpejárásban bokorról bokorra vándorolni aszerint, hogy ők épp merre helyezkednek…
Na mindegy, ez is megvolt, ráadásul a híd tényleg klassz hely és a piknikasztalért sem kellett megverekednünk, a családok okosan belátták, hogy jobb ha engednek. Így elégedetten majszoltuk az ebédet a hűvösben. Nem volt könnyű rávenni magunkat, hogy mégiscsak továbbinduljunk.
A keserves vánszorgás persze folytatódott, pedig a Marais hágó még alacsonyabb, csak 843m. Milyen ciki… Ezen behalni. Pedig simán lehet. Még szerencse, hogy szép kis falvak és egy vidáman bámuló vízimalom segített minket azért utunkon,
és egyszer csak huss…, ott volt előttünk az „irdatlan magas” hágó. Na, innentől gondoltuk, már csak le kell gurulni a tóhoz, de jó lesz!
Persze nem! Amikor épp kezdtük élvezni a fantasztikus aszfalton a száguldást lefelé, hát nem megint elénk jött egy emelkedő? Dohogva küzdöttük le, de aztán már tényleg nagyon élvezetes volt a gurulás le, Faverges-be.
Egy baj volt, hogy már semmi vizünk nem volt, bolt meg sehol, így Favergesben kénytelenek voltunk bemászni a focipálya magánterületére vízért, na de a hiszti után kit érdekel, hogy be van kerítve.
Innen már nem sok van hátra az Annecy tóig. Ráadásul folytatódik a Genf-Albertville bringasztráda, ami tényleg nagyon élvezetes. Olyan széles, és jó minőségű, hogy a versenytempóban edző bringások is szívesen használják. Na igen-igen… Lehet, hogy ilyenekkel kéne itthon is meglepni a bringásokat… Mekkora királyság egy olyan út, ami netán használható is.
Vidáman gurultunk a csodás folyóvölgyben és végre-végre elértük a tavat. Már csak a kempinget kell megkeresni. Ilyen frekventált helyen (kb, mint a Balaton augusztusban), persze érdemes előre tájékozódni, hogy a milliom kempingből melyik az, ami egyáltalán megfizethető. Hát biztonsági okokból kettőt is kinéztem, bár jóval olcsóbbak voltak, mint a többi, mégis még ezeknek az ára is fájdalmas érzést keltett… Nem hiába megyünk inkább a hegyekbe, mint a tópartokra.
Na lássuk… sajnálják, de nincs több hely… Juhé! Itt sincs. De tanácsolnak egy kempinget, ahol tuti van. Odamegyünk. Tényleg van, éljeeeen! Azért megnézhetjük az árlistát? Mert kissé gyanús a fénykivilágítású, kültéri, éjszakai jakuzzi diszkóval kiírás… Ööööö… köszönjük! Ennyi pénzt nem is hoztunk magunkkal.
Na, most mi legyen? Idefelé a tótól távolabb láttunk egy kissé szakadt kempinget. Próbáljuk meg! Persze a helyzet nem egyszerű, lévén már totál kivan a türelmünk, meg szívesen fürdenénk is a tóban kissé, de nem könnyű helyet találni itt, ahol pár nap múlva áthúz majd a Tour de France…
A kempinges néni nagyon kedves volt, tényleg. Nagyon sajnálta, hogy épp 2 perce kiadta az utolsó pici helyet is… Jaaaaaj, ne!!!! Mi bárhova elférünk. Tessék nézni, ott a reklámtábla mögött éppen van még 2 nm… Sajnos azt nem lehet, vannak ám szabályok, de telefonálgatott, hogy melyik kempingben van még hely. Örömittas arccal jött felénk, hogy le is foglalta nekünk a környéken az utolsó szabad helyet. Megmutatta az irányt, és jó utat kívánt.
Khmm…ahha… Hát ez jó… Már csak 10 kilométer mászás várt ránk az amúgy gyönyörű hegyoldalban. A mai tavi hűsölésről le is tehetünk, száz százalék, hogy én itt nem mászok fel ma még egyszer!
A csudaszép, mindenhol virágos kis Lathuille nevű faluban hamar megtaláltuk az igényes kempinget. Ok a hamar nem teljesen fedi a valóságot, mert csak miután megmásztuk a világ legmeredekebb utcáját és visszanéztünk, nos, csak akkor láttuk meg az emelkedő alján még a camping itt lenn balra táblát.
A kemping viszont tényleg nagyon jó hely volt, bár mindenki nagy tüzeken húst sütött, így állt a füst egy rövid ideig. Úgy látszik, ez valamiféle népszokás itt, mert még kölcsönözni is lehetett ilyen sütőt. Mi is hamar elkészítettük konzervvacsinkat azért, bár ezek az illatok… Nyami…
Ringatni nem igazán kellett bennünket, főleg, hogy végre nagyon jó idő van, esőt se mondanak, így végre kényelmesen aludhatunk. Vagyis én kiköltözök a puha-pihe fűbe a sátorból, így nem kell éjjel koreografált mozdulatokkal alvási pózt váltanunk teljes szinkronban. Sőt, kinyújthatom a kezem, lábam. Micsoda luxus! Amúgy is imádok csak úgy, a szabad ég alatt aludni. Mély álomba is merültünk hamar.
