avagy, ilyen nálunk egy pihenőnap…

Napi táv: 46 km és 1200méter szintemelkedés

A tegnapi izgalmakkal teli Strada dell Assieta és az éjszakai meglepi Montgenevre mászás után nem mondanám, hogy túl frissek vagyunk. Én nem terveztem az előző napot ilyen keményre, dehát Tominak hősi napjai voltak, így úgy tett, mintha a plussz éjszakai túra meg sem kottyant volna.

Na sebaj, majd meglátjuk milyen lesz majd, ha ma felkel… Még nem tudja… de a Granont meg szeretném ma mászni. Úgyis arra van a bolt, onnan csak 12 kilométer (meg vagy 1200m szint) kitérő. Pikk-pakk megvan. Csak el kellene már indulni… De hősünk még az igazak álmát alussza. Én pedig egyetértek a mondással, hogy ne ébrezd fel az alvó oroszlánt! Hátha ha nem nyaggatom, akkor hajlandó lesz arra a Granonra. Nem akarom kihagyni az oly közeli és nem is túl hosszú újabb Big-et a gyűjteményből.

Óvatosan kimászok és kaja után nézek, hiszen tegnap végképp kimerült készletünk, valamint talán a finoman illatozó bagette és egyéb péksüti növeli majd a meggyőzési esélyeimet. Hát először inkább a döbbenetem növelte, mert a kemping kis helyi boltja horror drága volt. Hát ez van… Azért van előnye: itt épp csak a mai reggelit engedhetjük meg magunknak, sajnos, muszáj lesz lemenni a nagy boltba, óh de kár… És amellett már szinte kezdődik is a Granon, ha már odáig mentünk…

Bármely drága is volt a reggelinek való és ínycsiklandozó, hősünk így is nehezen ébredt. Látható volt, hogy ő innen ma nem hajlandó ezen a csodaszép napfényes napon sehova se menni. Még a kajahiány sem érdekli pillanatnyilag, hiszen épp tömjük magunkat… Óvatosan adagolom a tervet… A tűzhányó sajnos borítékolható volt, hogy így is kitör. Neki pihennie kell! (Mondjuk ez érthető). Nekem se ártana, mert alig bírtam felmászni a bolthoz vezető 3db lépcsőn. De süt a nap!!!! Időnk meg szűkös.

Én biztosan nem fogok egész nap itt fetrengeni! Hiszen csak 12 km a mászás, pikk-pakk megvan. Ilyenkor adódik pici nézeteltérés, olykor elnyomjuk a mellettünk futballozók zaját is, de érthető, hiszen már a sokadik túranap, tényleg elfáradtunk. Bevetem végül a tutit: Ok, én elmegyek a boltba, mert azt úgyis muszáj és ha úgy alakul közben felugrom a hegyre, te meg pihenj csak. (Nem szeretek nélküle tekerni, de néha mégiscsak ez az üdvözítő megoldás).

Végül, épp mikor már kibírhatatlan a forróság, dönt, hogy mégis velem tart, mert vigyáznia kell rám. ez nagyon kedves Tomitól, de nem tudom, hogy amikor felmegy az ideg, az tényleg a vigyázás kategória-e. Mindenesetre útnak indulunk. Rögtön előttünk az imádott Briancon erődvárosa. Káprázatosan izgalmas. Vauban, a zseniális erődépítő tuti nem volt komplett.

Máris előttünk Briancon, a Vauban erődrendszer első tagjával.
Erődök mindenhol.
A varázslatos Briancon (nem a mi képünk sajnos)
Érdemes itt szétnézni (nem a mi képünk)
Picit azért bekukkakntunk a városba.
Az erőd mögött a Col du gondran, melynek csendben búcsút intettem, mert Tomi mégiscsak a férjem, ez a mászás már több lenne a soknál… De egyszer… Biztos, hogy ide is visszatérünk.

Rövid Brianconi nézelődés és egy újabb pékség után Tomi picit engedékenyebb lesz. Ok, nézzük meg azt a hegyet. legalább az elejét… (Na ilyen, hogy az elejét… nekem sajnos nem létezik a szótáramban…). Juhé, induljunk! Sajnos innentől kevés kép készül, egyrészt, mert Tominak “nem tetszik a hegy”, ezzel tüntet a kínzás ellen, és nam hajlandó fényképezni sem. Nekem pedig a fényképezőm tüntet sajnos. beadta a kulcsot… Mindent csak lila-fehérben örökített meg. Így tettem be néhány kölcsön képet is.

A Granon útja egyrészt tagja a híres gyűjtögetni való Big listának, másrészt pedig a Brianconiak saját edzőhegye. Csodás panoráma nyílik róla a Brianconi völgyre, és két kedvenc régiónkra, az Ecrins és a Queyras vidékére. Az Alpok legdélibb négyezrese, a Barre de Ecrins (4102m) is látható a havas csúcsok, gleccserek ölelésében.Ez a panoráma az igazi vonzereje az útnak, mely egyébként egy igen egyszerű katonai feljáró.

Kissé combos mászás, főként a közepe táján, árnyék sehol, és csak két izgalmasabb szerpentínesebb rész van. A panoráma miatt nekem mégis nagyon tetszik. Tomit is lenyűgözi. Vagy nem? huhhh…

Mondom én, hogy nem nagy feladat, pikk-pakk felugrunk ide.

Eleinte még nem olyan gáz a helyzet. Látod Tomi, nem is meredek, a falvak pedig szépek és az a kutya ott az ablakban, ugye milyen édes? A templom milyen gyönyörű, na és a falu virágoktól ékes! Aha… Azért én próbálok ösztönző maradni. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy én meg inkább akkor vagyok hisztis pl, ha itthon nem történik semmi, esős napokon vagyok bezárva, mozgás és új látnivalók nélkül. Ilyenkor sajnos bőven visszaadom a kölcsönt… De most úton vagyunk!).

Hát nem mondom, hogy őszintén mosolyog….

Megkezdődik a szép panorámás, de kietlen mászás a verőfényes napsütésen. Tomi morog. mondom neki, hogy maradjon itt nyugodtan, üljön le az árnyékba, ahogy számolom másfél, két óra múlva itt is vagyok legkésőbb. Ha valami baj van, akkor egyszerűen visszafordulok, jó? Nem. Ő is jönni akar. Aha… Na de ezzel a tempóval? Az állandó, egyre hosszabb pihenőkkel kiszámoltam, hogy kb holnapra érünk fel.

Bírom a francia hegyek útjelző tábláit.
Tomi azért jó fej és halad!
Na kezdődik a panoráma a gleccserekre! Nézd Tomi, milyen szép!
Imádom ezeket a középkori falucskákat.
A jobbkézre lévő erdőben árnyas pihenőhely csábítja Tomit. próbálom rávenni, hogy itt várjon meg. De jönni akar!

Ezer megállással, végtelenül lassan mászunk hát tovább. nem mondom mostmár, hogy élvezném… Lehet, fel se érnénk így. Ok, ennek nincs értelme, menjünk a boltba, lemondok a hágóról, jó? Nem… neki most jött meg a kedve… Hát nem teljesen úgy néz ki… A panoráma viszont egyre jobb, sehol egy autó, viszont sok a vigyorgó, lefelé jövő bringás. Szóval jó lehet ez…

Jön az irtóm meredek rész. És végre! Tomi meggyőzhető, hogy az elviselhetetlen forróságot itt az árnyékban töltse pihengetve, csokit majszolva. Én meg rohanok és mindjárt jövök!!! Nagyon kedves tőle, hogy felengedett végül a hegyre. Nagyon nem jó, ha külön mászunk, de egyszerűen muszáj ide felmennem és ezt tomi is belátta, hogy nincs mit tenni, ha engem hív a hegy. Megadta magát hát, és a csokikészlettel enyhítette bánatát. A rádión pedig majd úgyis tartjuk a kapcsolatot én meg sietek.

A völgyben Briancon.
Fenn a gleccserek. mi kell még a boldogsághoz?

Hú, lehet aztán mostmár haladni! versenytempóban tolom az emelkedőt, mert nem szeretek Tomi nélkül lenni, és valószínű, hogy neki a várakozás is hamar unalmas lesz. Én nem igazán unatkozom… Állat meredek a hegy, a kilátás viszont pazar, egyszer-kétszer muszáj megállnom fotózni azért. És eldöntöm, hogy ide egyszer még Tomival visszajövünk. Akkor, amikor kipihent. amikor nem kell őt kínoznom. Hát van ilyen amúgy? 🙂 Ok, tegnap meg épp fordított volt a szitu. kedvem lett volna a tolós szakaszokon a bringát egyszerűen leereszteni a völgybe… (Ejnye no, ilyet gondolni hű barátomra, a Szürke Magellánra….).

Eszméletlen szép a panoráma

Szerencsére az irtó meredek rész egyben érdekesebb kanyargósabb is, így sikerül hamar átjutnom rajta. Egyszer csak pedig már fenn is vagyok a Big-en, mindenféle katonai barakkok közt. Na, ha ezt Tomi tudta volna, biztosan feljön! A felső rész egy sima kőtenger, de a kilátás, na az igen!

A felső szakasz, na az kietlen ám!
Máris fenn az út tetején! A hágó másik oldala burkolatlan út, és leginkább katonai célra használható.
Szinte a gleccserek szintjében.

Látszik, hogy azért presztizs ez a hegy, mert alig érek fel, máris rohan felém egy autós, hogy hagy készítse el a csúcsfotót. Azért büszke vagyok magamra, ez a Big tényleg big… Gyors matricaragasztás, körbenézelődés, és már száguldok is vissza kedvesemhez, akinek nagyon hálás vagyok, hogy türelmesen várakozik, lehetővé téve nekem ezt az élményt. Tuti kap ma valami finomat!

A lefelé száguldás pazar, hiszen alig van kanyar! A jó melegben fázni sem kell, és a nézelődésre is kiváló. Már megint elégedett vagyok.

Begyűjtve.
Velovetour és Superior matricák is a helyükön.
Hangulatos (kölcsön kép)
Hát ilyen a hegy (kölcsön kép)
A barakkrendszer, ami tuti Tomit is érdekelné… (kölcsön kép)

Az egyik kanyar mögött váratlanul ott van Tomi. Szerencsére kipihente kicsit magát, mostmár csak éhes. Megköszönöm neki, hogy lehetővé tette nekem ezt az élményt, és ezért még jobban szeretem. Ő pedig büszke rám, csak adjak már neki enni! Ígyhát együtt robogunk a bolt felé. előbb azonban kitérünk egy falucskába, ahol megállapítjuk mind ketten, hogy na itt szívesen élnénk…

Ott lenn mindjárt a bolt…
Csuda kis virágos falu.

Végre elérjük a boltot. a taktika az szokott lenni, hogy én bemegyek, Tomi meg közben leül és vigyázza a bringákat. Olyan arckifejezéseket szokott közben vágni, ami igen hasznos. most is, például amikor kiértem, máris egy kiló barackkal volt gazdagabb, már elégedetten eszegeti is az egyiket. Na de ez hooogy?

Hát itt üldögéltem, mondja, és akkor néhány országutis jött ki a bevásárlással a boltból. Nem lévén hátizsákjuk igyekeztek mindent megenni. A barack már nem fért beléjük, megkérdezték hát Tomit, hogy ugyan feláldozná-e magát… Még egy kóla is lett volna, csak sajnos abba beleittak, így a szinte teljes üveg drága lé a kukába került… Hm.. úgy tűnik, nem mindenkinek kell szigorú költségvetési megszorításokhoz ragaszkodniuk, mint nekünk. Sebaj, csak az ilyenek pont akkor legyenek mindig ott, ahol mi…

Tomi efféle várakozó pózba helyezése már többször vezetett bónuszkajaszerzéshez szerencsére. Például, amikor meg Lanslebourgban jöttem ki a boltból, akkor meg az olasz motorosok tukmálták rá épp a drága kekszet, mert hozzájuk már nem fért be. Szörnyű. Mindjárt jobbkedvűen gurulunk-mászunk vissza a kempingbe. hamar vacsi, hamar zuhany és már alszunk is. Hátha holnap frissebbek leszünk, hiszen gyönyörű, napsütéses nap vár ránk. És Tomi tudja ez mivel jár… 🙂

Kaja betárazva, háttérben pedig a Montgenevre szerpentinje, amit az éjszakai lejtőzésben egyáltalán nem láttunk.