avagy Itáliai hangulatok

Napi táv: 34 km, 1750 méter szintemelkedés

Egy igazi legendás hegyre indulunk ma, amelyik hírnevét a Giro d’Italián kapta. A nagy versenyzők is szenvedtek felfelé, miközben a nézők élvezhették a csodálatos panorámát. Mansi is azt mondta, hogy azért ez elég nehéz volt, pedig ő országutival ment. Na ja, a felső szakaszon már értettem mi baja :-).

Többszörösen nehéz a hegy és nekünk még egyéb nehezítő tényezőink is lettek. Először is indulóhelyünk, Susa csak 484 méter magasan van, míg a hágó 2178 méter magas. Mondjuk ez volt a legkisebb probléma, hiszen gyakran mászunk ennyit. Viszont a meredekség… 18 kilométer áll rendelkezésre az 1700 méter szintkülönbség leküzdésére. Az átlagmeredekség 9.2 %, a leg meredekebb részeken a 14% felett is volt, több kilométeren keresztül… És ha még ez nem elég… az utolsó 8 kilométeren nincs aszfalt, csak kavicsok és ott is elég meredek: átlag 8í5, de esetünkben sokkal többnek tűnt… Ezt dobta még meg a tegnapi egész napos eső, hó… és a váratlan útjavítás és a hihetetlen forróság…

Ez a mászás volt a túra egyik fő atrakciója, rendesen felkészültünk belőle. Mansitól tudtuk, hogy az aszfaltos végén jó kis kút van, a hegytetőn is lehet inni (na ja… nem mindig). Éjjeli konzultációnk alkalmával kiderült, hogy a felső szakasz eléggé kapott a hóból (mintahogy a következő hétre betervezett összes hágó is vastag hótakaró alatt van…). De a várható meleg miatt mire felérünk, esélyes, hogy át tudunk menni a havon. Mansi szerint a sár nem valószínű, hogy nagyon hátráltatni fog, legalábbis reméli…

Több forgatókönyvvel is készültünk. Az egyik szerint fel ma a Finestrere, túloldalt le Pragelatoba (illetve fel…) ott van csak kemping ugyanis… Ez kb 56 kilométer lett volna 2600 méter mászással. Viszont másnap otthagytuk volna a csomagokat és visszamásztunk volna 1800-ra, így jobb híján így teljesítve az assieta kört, csomagmentesen. Másik forgatókönyv szerint ma este vadkemping valahol a Finestrén vagy az Assietan.

Ennek megfelelően már hajnalban megkezdük a készülődést, de a sátor sajnos megint csurom vizes volt, így nem tudtunk túl hamar nekiindulni. Ami nem is volt baj, mert amikor felkeltünk a hegyek bőven havasak voltak még, nem csak a tetejükön. Egy nagy bevásárlást is kellett csapnunk, hiszen kell majd az energia, fenn meg nemigen lesz bolt és ugye, lehet, hogy fenn alszunk.

Félálomban még nehezebb a pakolás.

Majd végre elkezdődött a valódi kaland! Igazi olasz városkán, Susán gurultunk át, ahonnan jól látszódtak a most már kevésbé havas hegyek, és a házak is remek hangulatot árasztottak. csak az a sok türelmetlen autós ne lenne! De hamarosan rá is fordultunk az elhagyatott, apró utcácskára (bringaútra?), mely már egyértelműen a Finestre lábához vitt. izgiiii!

Susai forróság hátul meg a havas csúcsok.
Hangulatos, hangulatos, de nekünk kicsit zajosak…
Rejtett utakon jutottunk a hegyhez.

Na itt is vagyunk, a hegy lábánál. Hú… Mansi nem füllentett… Az első pár kilométer az húúúúú… Irdatlan meredek. Annyira, hoyg féltjük a váltót, a láncot és nem utolsó sorban a térdünket, így jó pár száz métert inkább toljuk a bringát… Na ez azért egyáltalán nem vicces feladat. Olyan magasan van a meredeken a kezem a kormányon, hogy zsibbad az egész karom, haladni meg alig lehet. Még jó, hogy gyorsan kiszámoltam, hogy ez a szakasz nem tarthat soká.

Tomi gyorsabb, megígéri, hogy visszajön értem, segít tolni, de nincs sehol. Persze, mert éppen olaszórán van egy jópofa helyi bácsinál. Az úriember éppen próbálja rábírni, hogy ne arra menjen. Még az utat is elálja és a kormányt forgatja. Ha Cesena Torinesebe akarunk menni, akkor ne erre menjünk! Ott lenn a völgyben gyors, és szinte sík. Mondjuk neki, hogy de mi épp azért jöttünk, mert meg szeretnénk mászni a Finestret! Vadul rázza a fejét, hogy azt nem lehet, erre kell menni ám! (Az assietat már meg sem merjük neki említeni…)

Nagy nehezen kiszabadítjuk magunkat és dűlöngélve immár bringán folytatjuk a kegyetlen meredeket, miközben a bácsi rosszallóan legyint és kiabál, hogy nem arra van az út… De sebaj, hamarosan kissé ijesztő tábla jelzi, hogy dehogynem. előttünk a várva várt mászás.

Asok tábla nem túl hívogató, de nincs tiltva a bringázás, szóval a bácsi nem jól tudja.
Számunkra kissé értelmezhetetlen a kiírás, főleg a figyelmeztető lap, na de majd csak lesz valami…

Az út eleje millió kanyarból áll, egyenes szinte nincs is, csak az árnyas erdőben egymásra forduló szerpentínek. Nekem nagyon tetszett és így a forróság is bírható volt. imádom, amikor egyik kanyar éri a másikat, semmi egyenes sincs. Mondjuk meredekség az van.

Jól szórakozunk, Tomi az árnyas részen jól halad, élvezettel lövi a képeket, hogy ezúttal én még lejebb vagyok. Na de jön majd kutyára szalonna :-).

Tomi Paparazzi az igazán izgalmasan megépített kanyar tetején.
Na ennyire egybefordulnak a kanyarok.
Pfű… meredek!

A fák közt néha ablak nyílik és a kilátás kezd egyre izgalmasabb lenni le Susa felé, és a Mont Cenis, a francia határ felé is.

Valahol arra van a Mont Cenis, mögötte a mesés Lanslebourggal.
Már eddig sem jöttünk keveset: alattunk Susa, ahonnan indultunk.
Susa, pár 100 méterrel feljebbről.

A nagy nézelődésben odáig jutottunk, hogy itt az aszfalt vége, már csak nyolc kilométer a hágó és még épp, hogy csak ebédidő van. Azta!!! Ha így folytatjuk, ma nem csak a Finestre lesz meg, hanem talán még az Assietát is lenyomjuk! Aha…beképzeld bringásai… Na persze. mindenesetre falatozzunk, mert a bringán pikk-pakk eléhezik az ember és máris nem olyan optimista a gondolkodásmódja.

Hát eddig volt aszfaltos… Na de innen már gyerekjáték (elvileg…) hiszen gyalog is csak max 2 óra… Bringával pikk-pakk fenn leszünk. Hát persze…
Valószínű, hogy borzasztó éhes voltam…

Szerencsére a Mansi által beharangozott kút is meglett, így frissítettük készleteinket. Ez alkalommal nem cipeltem túl sok felesleges tartalékot, hiszen fenn mindjárt lesz kút. (Ilyen hibát máskor nem követek el…). Az aszfalt végén kezdődik a valódi finestre út, tábla is örvendezteti a bringásokat, na meg a nem várt útépítés…

A Finestre valódi kauja.

Mivel tegnap hatalmas esőzés/havazás volt itt, így máris terítik a friss aprókövet… Nem volt szerencsénk, sok másik bringással együtt. Épp a leterítjük a követ fázis , és a majd ledöngöljük fázis között nem szerencsés érkezni. Még a napelemmel meghajtott, mindenféle jópofa kialakítású bringáknak is meggyűlt így a bajuk. Mi elővigyázatlanságból leszálltunk a mély kavicsba ágyózódott bringásnak segíteni, ami azért volt baj, mert így elfogyott az akis lendület, amivel eddig nagy küszködve átgördültünk a kavicságyon és ezután gyakorlatilag sok száz méteren át nem bírtunk felülni, csak tolni.

A francia elektromos művek pályázata alapján, saját találmányokkal járják be ezek a srácok az Alpokat. Napelemes motoros rásegítésük sem volt azonban a mély kavicságyban elég…
Itt már csak a tolás segít.

A kavicságyas tolás annyi energiát kivett és annyi ideig tartott, hogy teljesen kimerültem… Még több, mint hat kilométert kéne így tolni. Én ezt nem akarom… Meg tudjuk csinálni, ha muszáj, de Tomi… Inkább forduljunk vissza… Ez tömény szenvedés! Utáááálooooom!!!!!

Tomit azonban pillanatnyilag rendkívül lekötötték a napelemes furcsaságok, és ezúttal nem bánta a szenvedést sem, csak valahol mindet jól átvizsgálhassa. Ígyhát mentünk is tovább. Mi lenne, ha egyszer együtt lennénk egy időben mélyponton… Akkor nem csinálnánk meg minden őrültséget. viszont akkor le is maradnánk sokmindenről, a másik ösztönzése nélkül. Utólag elárulom, hogy ez az egyik legcsodásabb hegy, talán a kedvenc… Mégha szenvedünk is…

Persze nekik kevesebb pihenő is elég. megnyugtató viszont, hogy ők is izzadva hörögnek :-).

A táj viszont, hűűű! Egyre gyönyörűbbé kezd válni! Csodás kilátás nyílik a völgy felé, alattunk tekereg az út, szemben havas hegyek, előttünk pedig érintetlen fenyvesek. Eszméletlenül élvezem, csak ez a szenvedés ne lenne! Irtó meredek az út, minden erőnkre szükségünk van, hogy a besüppedő kavicsban ne boruljunk fel, inkább haladjunk picit. az idő pedig gyorsan telik…

Egyre gyönyörűbb, vadregényesebb a hegy!
Nem egy térdízületkímélő móka ám ez…
Talán itt átjön a meredekség…

Időtlen idők óta jövünk már, pedig az egész zsakasz csak 8 kilométer. a táj egyre szebb, de a hágó még mindig csak nagyon messze sejthető. egymáshoz már csak néha-néha szólunk… tomi, fél órája nem látlak. Megvagy még? Minden rendben? Menjünk tovább? Tartalmas válasz érkezik: Aha. Nem is firtatom tovább. Mindketten kemény harcot folytatunk… Vívódunk a kitartás és a a feladás határán… Eszméletlen fájdalmak és fáradtság közepette. a térdem és a csuklóm szerintem napokra odalesz… Ez ám nálunk a nyaralás, melyről később könnybe lábadt szemekkel, elérzékenyülve meséljük, hogy milyen fantasztikus élmény volt. Hát normális????

Egyik kanyar a másik után… sose lesz vége!
Talán ott valahol, középen a hágó.
Egyszerűen csodaszép.
Hülye kövek.
Nem kevés elismerést kaptunk a mai nap. mindenki a motort kereste már megint a bringáinkon…
Végig tekereg alattunk az út. És még hol a teteje?

Bármerre nézünk, a kilátás csodás. Így lelkiállapotunk és gondolataink elemzése helyett inkább sok-sok képet mutatok a tájról. Hátha kedvet kaptok ide felmenni! Mi biztos, hogy visszajövünk még! Ok-ok, nekünk az az előnyünk van, hogy tudjuk, hogy bár lehetetlen, de egyszer már megcsináltuk. Így másodszor is sikerülnie kell.

Elképesztő szerpentin.
Susa felől.

Az utolsó kanyarok talán a legmélyebbek és legmeredekebbek. annyira küzdök az elemekkel, hogy az egyik kanyarban felfelében felborulok… Elvesztettem az egyensúlyom, és bár le bírtam gyorsan rakni a pedálból kirántott lábamat, de a csomag nagy súlyát megtartani már nem bírtam. Elég ijesztő helyzet volt, és utolsó erőimmel állítóttam, bírkóztam valahogy vissza függőlegesbe a bringát. ilyenkor olyan ideges leszek, hogy ez az adrenalin épp elég volt ahhoz, hogy bár már teljesen kimerültem, a maradék egy kilométert dühből végigtekerjem.

És máris itt állok a hágó tetején. rohanok Tomit fotózni a tönkrement fényképezővel. Hiszen egy dolog, hogy én ide feljöttem, hiszen egész életemben a hegyi versenyekre edzzettem. de Tomi igazi túrázó, spéci edzés nélkül pedig sokkal nehezebbek a meredek hegyek. nagyon szurkolok, hogy felérjen!

A hágó tetejéről utunkra visszanézve.
Tomira a legdurvább utolsó kilométer vár.
Ugyanez Tomi szemszögéből.
Ott az erődnél van a hegy teteje.
A hágó őre.
Az utolsó méterek és meglesz!

Amúgy jópofa, mert akik már felértek, azok mindig ordítva biztatják az utolsó kilométereken haladókat, hogy csak zeng a hegy, aztán meg a gratulációk hada.Nagyon büszke vagyok magunkra, és még jobban Tomira!!!! Hatalmas öleléssel, csókkal és várva várt Kólával várom őt fenn, meg üdvrivalgással, amibe néhány olasz bringás is besegített. Erre ő, idevet egy köszt, ölelés elől elmenekül és fényképezővel rohan máris a napelemesekhez… Hát ennyit a romantikus pillanatokról és az ünneplésekről… Na se baj, azért szeretem :-).

Tomi érkezése a rá váró, ünneplő tömegbe…

Ok, megértem én, hogy a napelemesek nagyon izgalmasak… Ezer fotó készül róluk. A projekt tényleg hatalmas ötlet, jó, hogy mind finanszírozó, mind végrehajtó oldalról van elégszámú őrült Franciaországban.

Klassz buli lehet!

A naőpelemesek odébb álltak, így végre jöhetünk mi, az ősi hágó és az ünneplés!

Feljebb már az Assieta felső hadi útja látható. Na oda már tényleg monti kellene… Egyszer az is meg lesz. Holnap viszont a hagyományos Assietán fogunk küzdeni.
Népszerű a hágó…
A saját Velovetour-os és csapatunk, a Superior matricái is a helyükre kerültek.
Matricák a helyükön.
Végre lehet ünnepelni!
A Giro is járt itt… Mondjuk szerintem nem De Luca szenvedett itt a legtöbbet 🙂

A hágó másik oldalára is átkukkantunk. Hú…ha lehet ez a déli oldala még csodálatosabb a valószínűtlen zöld mezőkkel. ez a Paradicsom! Akár maradhatnánk is itt!

A barátságosan gyönyörű túloldal.
Hát, ide megérte feljönni!
Visszatekintés Susa felé.
Az erőd és a Susai kaptató.
Bye-bye Susa!

Egy-két órát nézelődtünk, jókedvűen lakmároztunk. Na most mi legyen? Tök szép az idő. Meg kéne próbálkozni egy fennalvással az Assietán… Ha ott legurulunk Pragelatoba, onnan már nem lesz túl nagy a kedv holnap visszamászni az Assieta elejére azt a kb 900 szintet… Látod, ott kezdődik, alig néhány száz méterrel lejebb. Elindulunk rajta, és az első adandó helyen felverjük a sátrat.

Felséges ötletnek tűnt. elégedetten indultunk a Mansi által taglalt kút felé feltankolni az éjjelre, a főzéshez és a holnap egész napi magashegyi túrához való vízkészletet. de neeeeee!!!!!! Kifogyott a víz, vagy mi! Oh….sakcgausgfuazcgfv….Oda az ígérkező fantasztikus kaland, a fennalvás az elhagyatott tájon… A sírás kerülgetett. Nincs mit tenni, akkor le kell gurulni Pragelatoba,

Gurulás közben azonban egy kis helyi bár ugrik elénk!!! Éljeeeen!!!! Ha szinte az összes pénzünket itt is kell hagynunk, akkor is veszünk ám vizet. Megvesszük illendően a kólát és bepróbálkozunk, hogy vizet vajon kaphatnánk-e. Kicsit félek a “Mennyit?” kérdéstől… Szerencsére emberünk nagyon barátságos és mutatja, hogy kinn van az a kút, ott ingyen tölthetünk a friss forrásvízből. Éljen!

Gyanusak vagyunk neki, így az ajtóból nézegeti, ahogy egyik palack telik meg a másik után, hogy meglegyen a 14 liter víz, ami biztonságot adhat a forró túrán egész nap 2000 méter felett. Egy esetleges fennragadással, és újabb főzéssel is számolunk ilyenkor. Emberünk egyre nagyobb vigyorral néz. Ti… Ugye fenn akartok aludni. Van szállásotok. Öööö…. még nincs, de keresünk. Azt tudjátok, hogy ez nemzeti park, vadkempingezni tilos? Ne mondjátok, hogy nem azt akarjátok… Normális ember nem tankol ennyit.

Ok, de azt akarjuk. Kicsit félünk mondjuk a rendőröktől, de nem lesz gond. Nem hát, mondja az ember, látjátok ott azt a kempinget? Hol? Sehol semmi…. Azt a pici házat ni…. Aha… de ott nincs egy darab sátor sem…. Na az az én barátom kempingje, hívjátok fel, hogy nyissa ki!… Hű! Végül ő hívja fel a nyelvi nehézségek okán, mi pedig hálálkodunk, majd gurulunk is le a szép kis kempingbe. ez ám az árucsatolás…

Hamar leérünk. Soká keressük a sátorhelyet. Hiába, ha túl sok a lehetőség az mindig összezavar. Megérkezik a tulaj is. Kinyitja a melegvizes zuhanyt, beszedi a jelentéktelen összeget, tájékoztat a holnapi időjárásról és jó utat kíván. És huss, máris egyedül vagyunk egy egész kempingben, a világ legjobb helyén! Van ám elégedettség!

Az egész kemping házikóstul csak a miénk!
1800 méteren vagyunk. mögöttünk a Finestre hágója.
Felettünk pedig a felső Assieta útja.
Olléééé!!!!!
Háttérben a Sestrieri Alpok.

Mielőtt leértünk a kempingbe megálltunk az Assieta út bejáratánál és örömmel nyugtáztuk, hogy holnap tényleg csak a bringásoké. Juhé! Épp érkezik 5 német terepmotoros. azért így az esőzés után nem ártana tájékozódnunk, minden járható-e. A srácok érdeklődve nézegetik hatalmas málhákkal megrakott bringáinkat. Szerintük nem lesz gond, az út nem túl sáros, a kőomlások nem vészesek.

Megkérdem őket, hogy szerintük, ezekkel a vékobnyabb gumikkal is meg tudjuk-e a túrát csomaggal csinálni. a válasz egyértelmű: Persze! Lehet! Talán! Kizárt! aham…. Na most előrébb vagyunk… Köszike!

Gyorsan összeütjük a vacsit, hiszen villámgyorsan megy le a nap és eszméletlenül hül a hőmérséklet. be a hálózsákba mihamarabb. Minden ruha rajtunk. Soká tartjuk a hidegben nyitva a sátor ajtaját és bámuljuk a mesésen idilli tájat. Nagyon elégedettek vagyunk. a holnapi nap kihívásai ráérnek még… Mindenesetre megpróbáljuk a hegyet, aztán majd meglátjuk. De akár itt is maradhatnánk örökre! Annyira jó ez a hely! A csillagok fényét semmi fény nem zavarja meg. Tehénkolompolás ringat minket a hatalmas hegyek közt mély álomba.