avagy a nap, amikor folyamatosan tervet módosítunk és végül igencsak elégedettek leszünk.

Napi táv: 85 km és 2200m szintemelkedés

Az előzetes tervek szerint biztonsági okokból három napot is hagytunk erre a hegyre. Hiszen mindenképp át kell kelnünk rajta, a túra másképp nem folytatható, azonban egy ilyen hatalmas hágón bármi megtörténhet. Vihar, eső és szél esetén nagyon veszélyes, így olyankor meg sem kisérelhetjük a mászást.

Okkal tiszteltük kifejezetten erősen a hegyet. Jártunk már itt 2014-ben, igaz országutival, csomag nélkül. Nagyon nehéznek tűnt, főleg a nagy meleg és az ivóvízhiány miatt. Akkor aznap előtte még megmásztuk a csodás Petit Saint Bernard hágót is, ami egyik kedvencem. Most viszont 27 kg cuccal és rengeteg vízzel indulunk neki, és tudjuk, hogy még utána hátra van a kicsi, de gyilkos Col de la Madeleine (1746m) is. Ezúttal legalább tudtunk róla.

Tominak ráadásul megígértem, hogy egy-egy adott napon nem fogom kinyírni… Cserébe tervezhetek nagyon durva és ütős hágókat, csak néha pihenhessen is. Nekem nem megy a pihenés, ha jó az idő és ott egy hegy. Sajnos ez tényleg a gyengém.

Így aztán aterv az volt, hogy jóidő esetén egy nap alatt feljutunk Val d’Iserbe 1900m magasra, majd másnap megmásszuk kényelmesen a hágót, és ha szép az idő, akkor fennalszunk. Ilyen magasan még sosem töltöttünk el éjszakát. Nagy álmunk volt… és az is maradt egyelőre. Másnapi terv pedig, hogy viszonylag kényelmes etappal lejutunk Lanslebourgba és a jól ismert kempingünkben kipihenjük magunkat. a terv végül csak terv maradt. De így volt jó, ahogy volt.

Igyekeztünk hamar indulni, mert délutánra erős szelet mondtak, az pedig nem túl jó egy ilyen hegyen. A durva napsütéssel járó kiszáradásra sem vágytunk, így hamar nekilódultunk. Aztaaaa!!! De király! Nem messze a kempingtől csodásbringaút vár! Pont a mi irányunkba tart! Nekem kicsit gyanús a kiírás, hogy kényelmes kis családi túra… Dehát itt minimum 10-12 %-os emelkedéssel kellene haladnunk felfele. Mindegy. Tomi a kütyüjét kutatva meggyőz, hogy ez pont arra megy.

A zsírúj, csoda bringaút!

Nem kell soká győzködnie amúgy, hiszen már hajnalban elég nagy az építési teherautóforgalom a főúton, csak az a fura, hogy minden komolynak tűnő bringás inkább a főutat válsztja, dehát tudatlan kis kölykök ezek, kuncogunk jókedvűen. Majd miután a megtett jónéhány kilométer után egyrészt látjuk, hogy ezek a bringások jónéhányszáz méterrel feljebb haladnak, mint mi, valamint a szép kis út egy hurokkal megtoldva visszafordul önmagába…hát kezdtem befordulni magamba…

Főleg Tomi szuper ötlete hallatán, hogy itt, ezen az erdei ösvényen vágjunk át, csak az Iserén kell valahogy átküzdenünk a felpakolt bringákat és kb 150 m űéter majdnem merőleges mászással, cipeléssel már fenn is leszünk az úton… Aha!!!! Bosszankodva hagyom őt ott. Ha akarja hát csinálja! És szomorkodva mondok le az Iseranról. Ha Tomi ebbe a projektjébe belevág, akkor ma tuti, hogy 1900-ra sem érünk fel!

Szerencsére végül ő is visszafordul. Két órát vesztettünk ezen a bringaúton… Mászhatunk most a tikkasztó forróságban felfelé. Utáljuk a nagy forgalmat, és egyáltalán az egészet. Hangzavar és minden. Pedig 2014-ben tök nyugis volt ez a völgy… Aztán rájöttünk a megfejtésre. Mi akkor kissé feljebb csatlakoztunk be az útba, így a cementgyárakat kihagytuk. Ráadásul nagyobb arányban mentünk az épülő sífaluk felett, mint most. Na jó, hát akkor majd talán Val d’Isere után jobb lesz. És így is lett, de addig még számos szitok hagyta el ajkunkat.

A Val d’Isere-ig tartó mászásról nem is tudok többet mondani, mint hogy brutális emelkedő, kemény izzadás és durva hisztik fűszerezték mindkét fél részéről. Majd elérkeztünk a mai túra legjobb részéhez a Tignesi víztárolóhoz. És óh… még csak dél van! Telepedjünk csak le eszegetni, nézelődni, élvezni a csodás tájat! Hiszen ha csak Val d’Isere-ig megyünk, akkor mindjárt ott is leszünk!

Idén is hatalmas élmény a Tignes-i víztározó. Hívogat minket a rajta átvezető út…
Tanulmányozzuk az oktatótáblákat, hogy milyen is egy ilyen erőmű. Nagyon izgalmas ám! Végre mindenre van időnk!
Tignes sífalu. egyszer oda is felmegyünk, hiszen az is egy Big!

A túra legjobb része volt letelepedni a hatalmas hegyekkel szembe a puha gyepre és eszegetni. Ilyen fincsi eebédet! Nagyon élveztük a tájat és a teljesítményünket. Ugyan, ki emlékszik már a lezajlott hisztikre! Hamarosan megáll mellettünk egy autó. Magyar fiatalok. Sopánkodva szállnak ki, hogy milyen rettenetesen elfárasztja őket ez az út… De a kilátás nagyon tetszik nekik. Később pedig egészen összebarátkozunk velük.

Ilyen helyen érdemes tömni a majmot!

Sziesztázgatás közben azért az időjárásra is rápillantunk, hiszen azt itt fenn, a magas hegyek között érdemes ám gyakran nézegetni. És mit látunk… Holnap nagyon megerősödik a szél… viharok lehetnek. És a következő napok mind-mind hasonlóak. Jaaaj, neeee!!!! Val d’Isere szép-szép, de nem akarunk itt túl sok időt elvesztegetni.

Te Tomi… kezdem a rábeszélést, de nem kell erőlködnöm. Ő mondja, hogy ő annyira jól van, hogy meg akarja ma még próbálni az Iseránt… Hát izé… Számolgatunk. Ahhoz már sokkal korábban el kellett volna indulnunk, ráadásul ott a Madeleine is… Sötétben érünk majd le. Nem baj, mondja Tomi, úgyis szeretem az éjszakai túrákat. Hirtelen felvillan előttem a 2017-es éjszakai hasztalan alvóhelykeresésünk kilátástalan helyzete, és a buszmegállóban, 6 fokban átvirrasztott éjszaka “csodája”… De jobb ötletem nekem sincs.

Ok, vágjunk bele! Maximum, ha nem haladunk elég jól, vagy kipurcanunk, akkor vagy kipurcanunk, akkor majd visszagurulunk val d’Iserebe! Na persze! Abból nem eszik senki, de a biztonságos megoldás tudata sokat segített. Így hát nekiindultunk. Na jó, de mi mit fogunk enni??? Túl sok kajánk már nincs, ráadásul kiderült, hogy Val d’Isereben persze szieszta van déltől 4-ig… Egy darab bolt sincs nyitva. ÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!

A Val d’Isere- i kanyon valami fantasztikusan szép! Itt persze újabb félórát vesztettünk.

A környék csodás. A rengeteg alagútra emlékeztünk, csak arra nem, hogy milyen speciális védőfelszerelése van a bringások számára. Ugyanis, ha begurulunk az alagútba, akkor ott a csík az út szélén, hogy hol haladjunk. És akkor ahol épp járunk, felettünk színes fény gyúl, megvilágít minket, így könnyen észrevesznek minket az autósok, az amúgyis kivilágított alagútban. A végén pedig ott az elképesztő szurdok, a maga hívogató mászóútjaival. na ide is vissza ám…

Val d ‘Isere falu annyira nem szép, de nekem széppé varázsolja a 2014-es emlék, hogy itt végre volt bolt és ihattunk és kilószámra faltuk a kicsit ázott nápolyit a kisérőautóból. Valamint a tudat, hogy egykor itt téli olimpiát is szerveztek. Az a tudat viszont, hogy egy bolt sincs nyitva, márpedig gyümölcs, faygi és kóla nélkül hisztit fogok kapni… Ha pedig fenn alszunk a hegyen, nemigen lesz mit reggelizni. Kutat szerencsére legalább találtunk végül. A hisztit megkaptam és indultunk is tovább. Nem fogunk két órát várni a boltnyitásra!

Val d’Isere hangulatos utcája.

A síközpont után elcsendesedik a hatalmas gleccservölgy. ide már nem jönnek fel kényelmesék. Végre élvezhetjük a nyugalmat, a tájat! Na ja, meg azt, hogy a kevés kaja miatt totál eléheztem, ami elviselhetettlenné tesz, és haladni sem birok. Ilyenkor persze Tomi meg tuti a csúcsformájában van! Az egyik kanyarban gyilkos szembeszélben szenvedünk, a hátszeles kanyarokban legalább össze tudom szedni kicsit magam.

Ok, nyúljunk hát a vésztartalék püspökkenyér készlethez! Maximum majd ma elfogy az egyhétre szánt készlet. Egyből jobban haladtam, a csodaszép völgy, az úton keresztülvezető sípályákkal pedig újra gyönyörűnek tűnt!

A legnehezebb, az a hosszú, alsó egyenes. Fura érzés, hogy a többiek nincsenek itt a 2014-es túráról, pedig ők is egyértelműen a hegyhez tartoznak.
Nagyon szeretjük ezeket az útjelző köveket, jól lehet érzékelni hol tartunk a projektben. Már csak 10 km van hátra és 600méter szint… Ja, az nincs rajta, hogy 150 szintet előbb lefelé is megyünk majd…
Egyre szebb a díszlet!
Távolban alattunk Val d’Isere. Tök jó látni, hogy mennyit másztunk már felfelé.

Útközben összefutunk ám néhány, többnyire már lefelé tertó bringással. De csomagossal egyáltalán nem aznap délután. Mindenki köszön, sokan gratulálnak és sokan keresik a motort a bringánkon. Nem akarják elhinni, hogy nincs. Szerencsére van, aki fotózni is hajlandó. Végre lesz egy közös képünk! Naná, hogy persze most adta mag magát a fényképező…

Azért ha nem fotóznak, nem vigyorogtam volna ennyire…
Aztaaaa!!! Itt fog majd lefelé vágtázni a Tour!
Muszáj lesz majd itt síelnünk is egyszer.
Egyszerűen imádom az ilyen vidéket! Hisztinek már nyoma sincs.
Pár órája még ott üldögéltünk lenn, a tó partján. milyen messze van!

Lassanként megérkezünk a hó és jég birodalmába. A szél is egyre erősödik, de tudjuk, hogy innen jön a legszebb rész, és egyre kevesebb mászás van hátra. Mostmár nagyon élvezzük a hegyet, bár az ólmos fáradtság miatt egyre többet kell megállni nézelődni, fényképezni és a püspökkenyeret dézsmálni.

Előttünk a hó és jég birodalma.
Mélyponton… Azért a holtpont helyét érdemes jól megválasztani. elég szép kilátás nyílt innen, csak az eszegetés után nehéz volt továbbindulni.

Mostmár egyre biztosabbnak tűnik, hogy meg tudjuk ma csinálni, fel fogunk érni! Sokat segít a haladásban a nyári hó látványa is, bár muszáj megállni, és fotózkodni a jeges hideget magából kiöntő hófalak mellet. de legalább izgalmas, és kétségtelen, hogy eléggé fenn vagyunk már.

Lelkiállapotom tükrözi a csomag tetejére felhányt dolgok rendje is 🙂 .
A nyári túrák fénypontja a hófalas képek.
Vigyázat! Sípályákat keresztezünk!
A háttérben már látszik a hágó! ez mindig sokat segít!
HohohÓÓÓÓÓÓ

Ennyi szórakoztató rész után fel is értünk hamar. A jeges szélben gyorsan akartunk fotózkodni, ha lehet, még rövidben, hadd irígykedjenek az otthoniak, milyen csoda időnk van. sajnos, spanyol motoros barétunk ragaszkodott hozzá, hogy előbb mi csináljunk róla meg a motorjáról képet így, meg úgy… Majd mire végre kész méltóztatott lenni, és azt hihettük, hogy mostmár talán végre lefotóz minket is, mi pedig ha elfagyott kezünkkel képesek leszünk még rá, hát akkor végre felöltözünk, de nem…

Mondja, hogy mindjárt készíti a képet, csak előbb leveszi a sisakját, felveszi a sálját, maszkját, mert hát rettenetesen lehet fázni ebben a szélben.Teszi mindezt spanyolos kényelemmel, vagyis eszméletlen lassan. Kicsi kellett csak hozzá, hogy eszméletlenre ne verjük… De pont a határmeszgyén végül méltóztatott lefotózni minket is.

Fenn, a gleccserplatón. megcsináltuk!!! Hihetetlen!!!!
Lenne itt hely sátrazni, jó kilátással, de a metsző szélben és a már most épp hogy plusz hőmérsékleten le kellett erről mondanunk sajnos. Na majd máskor…
Megfagytunk, de megérte kivárnunk a fotót.

Végre fel is öltözhettünk, ami egyáltalán nem volt egyszerű a viharos szélben. bebújtunk a házikó oldalába, ott próbáltunk átöltözni, de minden ruhadarabot tépett, vitt a szél. végül minden rajtunk volt, ami ruhánk volt. én a dupla kesztyűben is megfagytam, de azért alaposan körbenéztünk , hiszen túránk legmagasabb pontján jártunk.

Micsoda látványra ébredhettünk volna reggel!

Öltözködés közben megint odaér a magyar autó. A fiatalok megint méltatlankodva szállnak ki, hogy nagyon fárasztó ez a mászás. Lazán megjegyeztem nekik, hogy szerintem nem is annyira. Volt némi megrökönyödés, abszolult nem számítottak arra, hogy itt magyar csomagosbringásokkal fogunak találkozni. Szóba elegyedtünk, nagyon nagy tisztelettel bámultak bennünket, főleg, ami után megpróbálták megemelni, vagy mozdítani a bringánkat :-).

Felöltözve már jobb, csak kevésbé előnyös 🙂 . Oda ragasztottuk a Superior és a Velovetour matricáinkat, ott keressétek!

A lefele út sem volt éppen egyszerű… Nem emlékeztem rá, hogy iylen szép, csak arra, hogy ilyen meredek. A duplakesztyűben is mozdulatlanra fagyott a kezem, így gyakran kellett megállnom, hogy biztonsággal tudjak fékezni. Ez a csomagmennyiség ugyanis pikk-pakk belendül és irányíthatatlanná válik, pláne ekkora szélben. A pihenőkben megettük a püspökkenyér maradék morzséit is, mert mint kiderült, lefelében is el lehet éhezni.

Nagyon-nagyon élveztük egyébként a hosszú lefelét, és eldöntöttük, hogy egyszer ebből az irányból is fel kell jönnünk ide.

Csak óvatosan!
A francia síválogatott nyári edzőpályája.

Az izgalmas részek után, tudtuk, hogy hosszú, pofaszeles szenvedés következik… majd a végén a Madeleine… Ami innen csak pár száz méter mászás, de anno, nagyon nehéznek tűnt… Bár akkor Lacival mi dilisen versenyt nyomtunk a tök ismeretlen méretű emelkedőn. Most is fölértünk, és azt hiszem elfáradtunk:

Tomi felragasztotta a matricáinkat.

A kedvünk hatalmasat javult, hiszen innen tudtuk, már csak egy nagy gurulás jön és ott is vagyunk a kempingben. nem baj, ha sötétedik, innen már semmi nem állíthat meg bennünket! Csak egy bácsi… aki mikor már majdnem elértük a kempinget mondta, hogy arra ne guruljunk tovább, mert felszedték az utat, épp egyengetik a Tour de France számára.

Na neeeeee!!!! Akkor most merre??? Óh, ne parázzuink, természetesen van egy kisebb kerülőút, nem nagy az egész! Merre? Hát ott, arra, csak a falu széléig kell menni! Látjuk??? Mit???? Ott fenn a magasban azt az utat? Igen! Bon Vojage!

xsyfgrkrfsvx…. Na mindegy, ez van… Még jó, hogy a falu széle tényleg csak 200 méternyi szintkülönbségre volt. Úgylátszik ennek az útvonalnak egyszerűen a védjegye, hoyg amikor már azt hiheted, hogy végre leértél, megint felfelé kell menned…

Éjszaka közepén, fáradtan estünk be a kempingbe. Nagyon büszkék voltunk a teljesítményünkre és nagyon éhesek. De nyitva persze már semmi nincs. Még jó, hogy van az extra vésztartalék, műanyagtészta nálam. Ugye milyen jó, hogy nem hagytam a kocsiban?

Már csak aludni vágyunk…sokat… Holnap max csak azért fogunk felkelni, mert enni kell!

A hágókon ezeket a matricákat keressétek!