avagy az ember mindig többet bír, mint képzeli, ha nagyon muszáj és persze van elég Browny…

Col des Saisies (1650m), Col des Aravis (1498m), Col de la Colombiere (1618m), és még egy Col,amiről csak az derült ki, hogy col, és még 300 méter nem kívánt szintemelkedést jelentett.

Napi táv: 100km és 3300méter szintemelkedés

A mai, véget nem érő etap…

Brutális napnak néztünk elébe, ami végül még annál is kegyetlenebb lett, mint amire számítottunk. Mondjuk így utólag nagyon büszkék vagyunk a 27 kilónyi csomaggal nyújtott Alpokbeli teljesítményünkre, amit azóta sem sikerült felülmúlnunk.

Nagyon izgultunk-féltünk a mai szakasz hossza és várható szintemelkedése miatt. Nem ok nélkül. Persze egy-egy hágó önmagában nem tűnt túl fenyegetőnek, hiszen a legmagasabb is csak 1600 méterre ment fel és ennek a hágónak volt a legnagyobb a szintkülönbsége is a maga 1100 méterével. Ez nekünk nem lenne túl nagy gond, ha nem rögtön három ilyen hágó várna ránk. Persze ha muszáj, akkor két napra oszthatjuk ezt a szakaszt, vagy akár kihagyhatjuk a Colombiere-t is. Na persze!

A hajnali “bemelegítő”… A Col des Saises a rajzon könnyűnek tűnt.

Annyira be voltunk rezelve, hogy már hajnali 5 óra tájban megkezdtük az első emelkedőt. Sok szempontból nagyon előnyös ilyen korán kezdeni. Egyrészt legalább az első hágón nem fogunk még napszúrást kapni. Másrészt így jó sok idő van hátra a napból, nem kell úgy kapkodni. Amikor már délben túl vagyunk bőven a táv felén, na azért az egy kellemes érzés. Akár még egy hosszabb pihenőre is futja. És nem utolsó sorban nem kell versenyt futnunk a sötétedéssel, meg lámpákat pakolásznunk, töltögetnünk (ahogy azt mi hittük…).

Meglepő volt, hogy ilyen hajnalban már megint sok vidám országútissal találkoztunk, akik erőteljeses like-okat mutattak. Ebből gyaníthattuk, hogy bizony melós lesz ez az emelkedő. Persze ezt már akkor tudtuk, amikor tegnap ránéztünk kissé, igaz csak lefelé menetben a Saisies útjára.

Azt gondoltuk, a hajnali indulással talán hűvösebb lesz és nem kapunk rögtön napszúrást…

Szerencsére kellemesen hűvös volt még, így viszonylag normálisan tudtunk haladni. A mászást jelentősen segítette, hogy a zöld mezők mögül időnként vidáman kikacsintott ránk a Mont Blanc hósapkától fehérlő fejével. Egyszerűen csodaszép volt a látvány, ráadásul bónuszként az egész mai utunkon végigkísért.

A Mont Blanc csoport ma végig velünk tartott.

Kezdett a környék megelevenedni körülöttünk. Rengeteg utánfutós busz kerülgetett minket bringákkal megrakodva. Majd körös-körül száguldottak az ösvényeken a montisok, a faluban pedig jóval több volt a bringakölcsönző szuper cuccokkal, mint az élelmiszerbolt. A fejünk felett pedig vidáman felvonóztak bringájuk társaságában a terepesek.

Vidáman röppennek a pályák tetejére a montisok. Hmmm… nem rossz megoldás!

Aztaaaa!!!  Egyszóval egy igazi bringás paradicsomba csöppentünk, és 100%, hogy egyszer ide montival is vissza kell térnünk. A pályák ugyanúgy nehézségi fok szerint vannak kijelölve, mint síelésnél, így az egészen apró gyerekek és a profi felnőttek is élvezni tudják a lejtőzést.

Még egy előnye van annak, hogy ez egy bringaparadicsom. Ez volt az a „szomszéd” falu, ahol két napja mondta a bringaboltos lány, hogy tuti kapunk fékbetétet. No hát, hozzá is láttunk, hogy a csilivili boltokban ósdi alkatrészt találjunk öreg kis Szürkémre.

Nem mondom, hogy elsőre túl biztatóan nézett az eladó, amikor kihívtam, hogy nézze meg mihez kell a mi. Kb mintha egy őskori szekérhez kerestem volna alkatrészt. Nagyon kedves volt a srác, első körben alaposan elmagyarázta melyik boltba menjünk be, mivel náluk nincs ilyesmi. A magyarázat igen kimerítő volt. Főleg, hogy nem értettem belőle semmit.

Azonban a srác igencsak szívén viselte az ügyünket. Telefonálgatott kicsit, majd elkérte a fékbetét árát és elszaladt vele. Na, nem ám zsebre tette, hanem elment a megfelelő boltba és megvette nekünk. Azt már csak félve merte megkérdezni, hogy vajon akarjuk-e , hogy beszerelje. Láthatóan erre nem nagyon volt keretünk.

Amúgy is Tomi simán ki tudja cserélni, de haladni akartunk és így úgy döntöttünk, hogy ejj, ráérünk arra még! Végül is ma csak több ezer méter szintet kell ereszkedni… Annyit csak kibírnak a kb nullára kopott fékeim. Aha…

A bringás mennyországban a Tour de France fogadására készülnek.

Valóban nem maradtunk tovább ebben a bringás mennyországban, mert még csak ebédidő sem volt még, hogy hosszasabban időzzünk. Gyorsan felragasztottuk Imit és máris vígan gurultunk lefelé a tüköraszfalton. Érdemes időnként a Tour de France útvonalát követni, mert bár általában amúgy sincs panaszunk az utak minőségére, azért ezt a friss és érdekes mód tök sima aszfalt feelinget át kell élni.

Iminek ide is fel kellett kerülnie persze.

Erről az oldalról rengeteg bringás támadta a csúcsot, valószínű ez volt a klasszikus verzió. Hosszú gurulás után egy jópofa szerpentinhez érkeztünk.
Kissé meglepő volt, hogy az útkereszteződésben mindkét tábla Flumet-et mutatta. De az egyiken rajta volt, hogy tourists. Hát akkor tuti arra!

A tourists-oknak való szerpentin nagyon tetszett.
Egy klassz hídon gördülünk át a mély szurdok felett.

És nem bántuk meg. Egy szurdok falaira épült a kis városka, ahova éppen kacskaringóztunk lefelé.

Flumet egy mély szurdok falaira épült.
A szurdokhíd.

Fantasztikus volt a hangulat, mert egy véletlen folytán (megrepedt alagút) Flumet idén kétszer is helyet adott a Tour-nak. Ennek megfelelően mindenhol feldíszített bringák díszelegtek és bringások keringtek. Még a középkori templom is hatalmas bringával volt díszítve,

A véletlen folytán idén kétszer is áthalad a Tour mezőnye Flumet-n, ezért a sok dísz.
A középkori templom sem maradhat bringa nélkül!

az aprócska pékségből pedig kirakták az utcára az asztalkákat, mert benn egy kerékpárversenyes életkép várta a betérőket.

A Tour de France mindenek előtt!

Miután egy kedves bringás elkísért minket a kúthoz, ami a helyiek gyülekezőhelye, és nem utolsó sorban finom vízhez jutottunk, döntési helyzetbe kerültünk. Menjünk-e tovább? Vagy aludjunk itt? Esetleg egy nagy kerülővel hagyjuk ki a két következő hegyet?

Flumet hangulatos, de igen forgalmas (tranzitútvonal) főutcája.

Egész Flumetig azon agyaltam, hogyan adjam be Tamásnak, hogy csak meg kéne másznunk még a másik két legendát. Elkezdtük megtárgyalni a dolgot. Nem igazán figyeltem mit mondott, inkább arra koncentráltam, hogyan győzzem meg. Mondtam, hogy de… lécci…  Erre mondta, hogy de hát pont ezt mondta. De mit? Hogy menjünk tovább, a hegyeken át!!!  Ohhhh, juhéééé!!!! Gyerünk!

A következő szép kihívás az Aravis érdekes emelkedője.

A következő hegy, az Aravis érdekes módon egy lejtővel indul, ami egy izgalmas szurdokban vezet végig, amiben a kanyargó patak felcsapódó vize kellemesen hűsíti a túlhevülő bringásokat. Magáról az útról annyi emlékem van, hogy nem túl nehéz és gyönyörű szép. Olyan, mintha a Dolomitokban járnánk és itt egészen közelről befigyel a Mont Blanc.

Először a hűs és izgalmas szurdokban lejtőzünk.

Persze mielőtt ilyen magasságba érnénk, átmegyünk még néhány nagyon szépen feldíszített kis hegyi falun. Annyira hangulatos a sok ötlet, színes bringák, pöttyös sílécek, zászlók és óriás mezek kavalkádja.

Annyira jó volt a sok díszlet közt tekerni!
Az egész falu Tour-lázban ég!
Mindenkinek nagyon fontos a körverseny, és megtiszteltetésnek érzik, hogy itt halad majd át.
Fantasztikus díszletek! És itt hogy-hogy nem tűnnek el???
Az egyik kedvencünk a hegyimenőknek szurkoló pöttyös síléc volt.

A Vive le Vélo felirat a házfalakon volt a kedvencem. A bringásokhoz való hozzáállás szinte olyan, mint nálunk…

Itt talán tényleg megtűrt nép a bringás!

Egy furgonos viszont mégiscsak hozzám állt, illetve mellém jött és erősen magyarázott, hogy szálljak be mellé. Eléggé bántam már, hogy Tomit úgy lehagytam. Be kell vallanom, hogy megijedtem. Viszont elég vicces volt végiggondolnom a jelenetet, hogy megállok pihenni, a csávó lecsap rám, megfogja a bringámat, ami persze a nagy súlytól rögtön felágaskodik, az erőszakoskodót magával rántva dob egy hátast 🙂 Na mire ezt végiggondoltam szerencsére el is tűnt a csóka.

Minden család magáénak érzi a Tour-t.
Na ide most beköltöznék…

A nagy ijedelemre azonnal ebédelnünk kellett, persze csodás kilátásnál,

Ilyen helyen külön élmény az ebéd!
Csodaszépek a hegyek.

miközben a napelemek is vígan töltődtek a szikrázó napsütésben.

Visszaszerezzük az áramtartalékunk.

Elképesztően szép volt a díszlet. A hágón a háttérben trónolt a Mont Blanc, a sziklák pedig lilás színben játszottak a zöld, bocis mezők felett.

Lilás sziklák a zöld mezők felett.

Amikor felértem épp egy régi versenyautó ért mellém, sofőrje nagyon kedves volt, lelassított, hogy úgy tűnjön, milyen erős is vagyok, hogy leelőztem őt.

A befutó hátterét a Mont Blanc adja.
A hangulatos hágó-tábla.

A fenti hívogató piknikhelyen muszáj volt pihennünk egy kicsit, annyira csodás volt a kilátás. Jobbnál jobb illatok gőzölögtek felénk a méregdrága éttermekből, de tartottunk magunkat elveinkhez és legurultunk erről a szépséges hegyről.

Elégedettek voltunk a piknikhellyel.
Hívogattak az éttermek, …
de hősiesen ellenálltunk.

Mire leértünk, elfogyott a vizünk, pedig borzasztó meleg volt, és hátra volt még egy nagy hágó. Gondoltuk egy üzletben, vagy egy kútnál tankolunk vizet, de érdekes mód, mindenhonnan elküldtek minket, nem volt túl barátságos hely.

A szép városka lakói nem voltak túl barátságosak,…
…pedig láthatóan itt is minden a bringázásról szól.

A helyzetünk kezdett aggasztóvá válni, lévén vasárnap van és minden bolt zárva volt. Már kezdett érkezni épp a hiszti, amikor is juhééé! Egy éjjel-nappali bolt! És mennyi kóla, víz, csoki, jégkrém!!!  Ezek nagy részét nyomban magunkba tömtük, máris könnyebb volt a hágómászás.

Azt hittük, hogy a mai legnehezebb hágó lesz végre az utolsó. De nem!

Hát elkelt ám a muníció. Igencsak kezdtünk fáradni. A hágó pedig baromi forgalmas és büdös volt, mert a piknikező franciák épp indultak mind hazafelé. Remek.

A Colombiere alja.
Elképesztően fáradtak vagyunk.

Különösebben az itt is jelenlévő kreatív díszítések sem lelkesítettek már minket, döglődve araszoltunk felfelé.

A jópofa díszek adnak némi erőt, de…
…így is döglődve haladunk felfelé.

A csodaszőlőcukor valamelyest segített még varázserejével Tominak, de igazából nem nagyon mertünk már egymáshoz szólni.

A “csodaszőlőcukor”.

Pedig a hágó felső része kifejezetten szép, ráadásul rengeteg lakóautós fészkelte már be magát, várva a Tourt és jobb híján nekünk szurkolva. Végre felértünk. Nem a kedvencünk a Colombiere.

Biztosan szép, csak mi ezt ma nem érzékeljük.

A kötelező fotózkodás és Imiragasztás csaknem megrázó élmény lett, mert a fű erősen takarta a villanypásztort. Ok menjünk már, érjük el végre a kempinget a völgy aljában és pihizzünk.

Imi ragasztása kis híján megrázó élménnyé vált.
Ezért a hágóért durván megdolgoztunk.
Készek vagyunk teljesen!

Barátságtalan és az árnyék miatt sötét lefelé utat kezdtünk meg. Ok-ok, egyszer talán majd adunk még egy esélyt a Colombiere-nek, hogy bizonyítson.  De ma nem volt túl kedves. Ráadásul ijedten vettem észre, hogy hiába húzom a fékem, nemigen lassulok, ellenben hangosan csikorog a fék… Nem túl biztató. De nincs már erő és türelem szerelni. Megpróbálom túlélni a lefelét. Közben Tomi is hasonló gondokkal küzd.

Bár a háttérben lévő hegyek meglehetősen szépnek tűnnek…
…a sötét lefelé út nem volt túl barátságos.

Végre, holtfáradtan elérjük a várost, ahol a kempingünk lesz. Na persze, ahogy mi képzeljük! Nos a város egyáltalán nem az a bringásokat kedvelő hely volt, mint ahogy vártuk. Az autók egészen közel száguldottak el mellettünk, egy motoros pedig vígan egykerekezve jött-ment tőlünk pár centire. Na most már elég! Hol az a kemping? Holnap úgyis továbbállunk.

A sötét völgy alján szép kis templom.
Azért még fáradtan is megcsodáljuk.

Nos, megkerestük a kempinget. A recepció persze zárva volt. Óvatosan szétnéztünk. Hát, érdekes retró élményben volt részünk. Egy kövér nyaraló szólított meg minket , aki fürdőnadrágját hózentrógerrel viselte. Hűűű, annyira megijedtünk, hogy azonnal elkezdtük keresni a gps-en a következő kempinget. Á, nincsen messze, csak 10km. Menjünk.

Aha… azt a 300 méter szintkülönbséget, amin az igen erős diszkóautós forgalom felkergetett minket persze a gps-en nem láttuk. Sötétedett már erősen és a kedvünk se volt túl fényes. Ilyenkor már csak egy dolog segíthet leküzdeni ezt az utolsó leküzdhetetlennek tűnő akadályt: a táskámban lapuló vészeseti Browny. Gyorsan-gyorsan betoltuk, így már egészen gyorsan elértük a kempinget és este 11 órakor holdfényes sátorverés után végre be is fejeztük a mai igen kimerítő napot.

Holdfényes sátorverés. Hogy milyen szép és kényelmes a kemping itt már nem érzékeltük.
A teljes túra útvonala.