avagy fürdőzve is megelőztük a Tour de France-t.

Napi táv: 54km és 1068m szintkülönbség,érzetre: végre egy lazább nap!

A napi menet.

Végre kipihenten ébredtünk! Juhééé! Annak ellenére, hogy éjjel furán kezdett púpozódni a fejem alatt a matrac, miközben a többi részből elillant a puhaság… Nos, szegényke megadta magát, szerencsére olyan pihe-puha volt a fű, hogy így is jól tudtam aludni. De valamit csak kéne tenni, mert van még pár nap, a puha füvet meg mégsem vihetjük magunkkal.

Végre jól kipihentük magunkat!

De legalább a kilyukadt matracot igen, mert szerencsére garanciális problémája volt, így itthon kaptunk is a Trexpert-ben rögtön egy másikat. A csomag méretemnek/súlyomnak meg már úgy is mindegy volt, hogy még egy matraccal több vagy kevesebb.

Ok-ok, de honnan lesz új matracom? Áh, van idő még estig kitalálni valamit, így reggelizés után már indultunk is, hogy meghódítsuk a Forclazt, ezt a szép kilátású hágót. Útba ejtettünk egy közértet, (mert ugye mi mindig éhesek vagyunk persze), ahol problémám azonnal megoldódott, mert simán lehetett a kis élelmiszerboltban jó minőségű, vastag polifoamot kapni. Juhé, ez is letudva.

A mai terv, a tó feletti csodás Forclaz hágó.

Sajnos azonban, ahogy értekeztünk éppen, hogy milyen színű polifoam is menne jobban a napfeketítette bőröm színéhez, kiszúrta egy magyar fiú, hogy mi is magyarok vagyunk. Ajjj…  Nagyon szoktuk élvezni, hogy egy-egy ilyen túrán nem nagyon botlunk honfitársakba, inkább a többi nemzettel társalgunk, és legviccesebb, amikor beszédünk alapján megpróbálják kitalálni, honnan jöttünk.

Nem akarok általánosítani, de sajnos gyakran jellemzően ki lehet találni a beszélőről, hogy magyar, mert neki semmi, de semmi nem jó. Ez esetben is ez történt és jelentősen elfáradtunk ‘hazánkfiától’. Ja meg nem is értettük, hogyan lehet, hogy vele ugyanabban a térben annyira más dolgok történnek, mint velünk. Ja igen, nem mi voltunk a panaszkodók.

 Mi álltunk ott, vidáman, nagyon barnán, kissé éhesen és fáradtan, de összességében meglehetősen elégedetten. A srác viszont arról beszélt, hogy szörnyű, már egy hete itt vannak, és milyen rettenetesen rossz az idő, és ezt az egész hetet abban a szörnyű mobilházban töltik a kempingben (megnéztünk: gyönyörű szép kemping a tó közelében) és még egy napot sem tudtak siklóernyőzni, mert mindig rossz az idő. Aham. Kicsit értetlenül bámultuk egymás lebarnult fejét Tomival, később pedig a Forclaz tetején meg azt a 200-300 siklóernyőst, akit nem zavart a verőfényes, szinte szélmentes időjárás, vagyis az állítólagos rosszidő, és vígan nyargalásztak az égen. Igyekeztünk piócánktól gyorsan megszabadulni, de ő még mondani akarta… ne mááá… Végre nagy megkönnyebbüléssel elhúztunk a tó felé.

A hágó felett vidáman repkedő több száz siklóernyős egy csoportja.

Ok, mi is panaszkodhatnánk, hogy miért van ilyen baromi nagy forgalom? És miért nincsen körbe bringaút? De előfordul az ilyen helyzet, főleg amikor hétvége jön, és mindjárt itt a Tour de France. Ráadásul a hágón magán, a francia rendőrök mindent megtettek, hogy a bringásoknak jó legyen így is, vagyis nagyon lassan autóztak fel-alá, így lassítva a többnyire angol kabriósok száguldását. Szóval nem is volt olyan rossz.

A híresztelésekkel ellentétben nincs körben, csak a nyugati oldalon bringaút. De nekünk így is jó!
A keleti oldal legforgalmasabb részén azért mégiscsak kisegít minket egy bringasztráda.

A tó partját már a legtöbb helyen befoglalták a belga lakóautósok, pedig még van két nap a mezőny érkeztéig. Ők jó fejek, egész nap a nyugágyukban fekszenek és közben hangosan éljeneznek minden elhaladó amatőr bringást, akikből van ám rengeteg. Köztük mi is. Fantasztikus volt a hangulat, szinte már olyan, mintha a mezőny ma érkezne. Annyi volt a csúcshódító bringás, hogy nem is kellett keresnünk merre is van a hegy pontosan, csak követni a népáradatot.

Lassanként a belga lakóautósok minden talpalatnyi helyet befoglalnak majd a tó körül.

Ahhoz képest, hogy ez a hegy csak akkorka, mint a Kékes és a legyűrendő szintkülönbség sem volt túl nagy: maga a hágóút csak 600m szintemelkedés, mégis meglepően nehéz. Van, ahol eléri a 13%-os átlagmeredekséget is az adott kilométer.

Rajz alapján nem tűnik túl nehéznek a Forclaz… Aha…

De sebaj, ráérünk. Méghozzá annyira, hogy vígan szemléljük a festői Savoyai tájat minden jellegzetességével: a csodakék tavat, a zöld mezőkön legelésző tehénkéket,

Az Annecy tó leírhatatlanul szép!
Itt is, ott is egy kis vár.
A környező hegyek alakja sem semmi.

a szépséges-szép régi, hegyi házakat, az ötletes postaládákat (lehetett ám idejük és kreativitásuk az itt lakóknak), a sok virágot, a viccesen kreatív ötleteket és természetesen az igen jó helyen épült Menthon várát.

Imádom a középkori, mégis vidám városkákat.
A vasorrú bába háza a Jancsi és Juliskából. Mondjuk beköltöznék 🙂
Ez egy “szimpla” postaláda.
Imádom ezeket az ötleteket. Micsoda hangulatuk van!

Gondoltuk, ha már így ráérünk, akkor kicsi kultúrát is erőltetünk magunkra, és megnézzük a hívogató Chateau de Menthont, vagyis a várat. Eszméletlen jól néz ki messziről,

A Chateau de Menton.
Sajnos ennél nem tudtuk közelebbről megnézni.

sajnos közelebbről végül nem is láttuk, mert magántulajdonban van, és a gazda csak a sziesztája után nyitja ki 14-18 óráig. Na azért ennyi időnk nincsen, sajnálkoztunk, Tomi pedig mindent megtett, hogy valahova bemászhasson legalább egy fénykép erejéig, de hiába. Nagyon be volt zárva…

Tomi igyekezett bemászni 😀
A kastélykert sem semmi, csodás lomb-alagútjaival.

Na sebaj,  a problémát a kis Bluffy hágón létesült szuperjó büfében orvosoltuk némi fagyival és kólával. Természetesen a kulacsunkat is megtölthettük friss, hideg vízzel. Kicsit aggódtam mondjuk, hogy a felszolgáló hogyan éli túl annak a biológiai világ sokrétűségének a látványát, ami a kétheti víz-szörp-izó-kóla-regenerálócucc kombinációból eredt…  Valószínűleg sok itt a bringás és hozzászokhatott a dologhoz, mert csak minimálisan rándult az arca.

Az extra hangulatos büfé (és némi kóla) mindig segít legyőzni a fáradtságunkat.

Mi viszont élveztük nagyon, hogy a nyári forróságban egy szépen rendbe hozott, virágokkal díszített sífelvonó-fülkében iszogathatjuk a hideg kólát. Annyira szeretem ezeket az ötletes díszítéseket. A terasz amúgy is alapból szép, a sok virággal, fenyővel és akkor még tetézik színes sílécekkel, bringákkal és ezzel a fülkével. Az embernek egyszerűen csak úgy, na, jó kedve lesz. ( Mondjuk eddig sem szomorkodtunk).

Most tél vagy nyár? 🙂

Ideje végre meghódítani a Forclazt, hiszen dél van, és nyilván a legnagyobb forróságban a legérdemesebb tekerni. Még jó, hogy továbbra is csodás látvány nyílik a tóra és a várra,

Csodás a kilátás a tóra és a várra.

és maga az emelkedő sem túl hosszú. Csak épp megsülünk. A forróság egyszerűen kizabálja az erőt a lábakból és a lelkesedést a fejekből.

A forróságban kikészülünk teljesen.
Gyakran meg kell állni pihenni.

Végre-végre találunk az út mellett egy gyümölcsfát és aláheveredve rágcsálunk mindenféle finomságot. A versenybringás angolok hörögve és izzadva nyomulnak felfelé mellettünk, irigykedve bámulnak ránk, mi pedig a belgáktól tanult módon szurkolunk nekik. Előbb-utóbb azonban nekünk is muszáj elhagyni az árnyékot, csak meg kéne mászni a hágót.

Lassan mi is továbbindulunk.
Egy picike árnyék!
A kilátásra nincs panasz.

Az utolsó méterek eszméletlen meredekek, mintha egy űrkilövő állomáson lenne a cél. De a látvány, nos, az fantasztikus!

Ha eddig nem lett volna kemény…
A hágó mintha egy ugrató lenne… Meg kell érte küzdeni rendesen!
Tomi is leigázta a hegyet!

Alattunk mélyen a kéklő tó egyszerűen csodás. Fényképet készíteni persze nem könnyű, mert a sok autós turista bizony nem siet, van akit vagy 300 pózban megörökít a felesége… Na de végül mi is csak sorra kerülünk. Addig is bámuljuk a rengeteg színes siklóernyőst.

Szavakkal nem lehet leírni, milyen gyönyörű a tó!
Végre mi is sorra kerültünk.

A lefelé út fantasztikusan élvezhető volt. Jó meredek, sok kanyarral és elképzeltük, ahogy a mezőny itt zúz majd lefelé holnapután.

Az izgalmas lefele.

 Hamar leértünk a bringasztrádára, ahol újabb jó kajahelyre leltünk. Valami művész nádból/bambuszból készített érthetetlen hintákat, amivel pont egymásba lehet ütközni, ha hintázni merészelsz rajta. Nem igazán értettük az értelmét, de azért jópofa.

A bambuszhinta rejtelmeit nem sikerült megfejtenünk :D.

És jött végre a csúcspont, nagy nehezen találtunk egy helyet, ahol végre csobbanhatunk a tóban. Hát nem egészen így képzeltük el, mert annyi volt a különböző nép a parton, hogy csak váltva mertünk fürcsizni, a másik addig őrizte a bringákat.

Sajnos csak váltva mertünk fürödni, de így is nagyon jól esett a frissítő pancsolás.

Vicces látvány lehettünk a habfehér testünkkel, de egy adott csík után feketébe váltó végtagjainkkal. Mindenesetre nagyon élveztük a pancsolást.

Nem szokványosan szoláriumozott a testünk 🙂

Új útvonalon közelítettük meg végül a kempinget, ami azért volt jó, mert felfedezhettük ezt a csodabarátságos és nagyon virágos kis falut, Lathulie-t. Legszívesebben az összes bringás-virágtartós ötletüket itthon is megvalósítanám.

Mosolyt csal az arcunkra a sok dísz.
Mennyivel kellemesebb egy ilyen környezetben élni.

Este éreztük, hogy jutalmat érdemlünk és félénken beültünk a kemping pizzériájába. Kissé furcsán néztek ránk, hogy nem, nem kérünk innivalót, és a pizzát is feleznénk egymással… Hiába már a túra vége felé járunk és a kincstár is erősen üresedik ezen a drága szálláshelyen.

A kulacsunkat viszont hiába mosogattam, nem akart üresedni, valami legyőzhetetlen zöld élőlényhalmaz kapaszkodott benne erősen a falhoz. Szomorúan szabadultunk meg kulacsainktól, hű barátainktól végül. Az este erősen invitáltak minket a helyiek a karaokee partira, de nagyon ellenálltunk, nem a mi világunk. Viszont kintről hallgatva is nagyon szórakoztató volt, mi pedig romantikus csillagbámulásba kezdtünk. Hát ilyesmi egy pihinap nálunk 🙂

Lathuille ideális a pihenésre.
A teljes túra rajza.